Shock!

A Foreigner legenda, a tengerentúlon legalábbis ugyanolyan korszakos rockbandának számítanak, mint a Journey: a '70-es évek közepétől egy egész évtizeden keresztül uralták az amerikai étert orbitális slágereikkel, a leghatalmasabb stadionokban játszottak, és eladtak több mint 50 millió lemezt.

Európában annyira nem is erőltették a jelenlétet, hiszen akkora sztárok voltak odaát, hogy egyszerűen nem szorultak rá az öreg kontinensre. Sikerdalaik persze errefelé is születtek, vélhetően az is ismer legalább három-négy Foreigner dalt, aki életében nem hallgatott semmiféle rockzenét, és fogalma sincs róla, mi is szól éppen. Hogy a legnyilvánvalóbb példával éljek, az 1984-es I Want To Know What Love Is ballada például minden idők egyik legnagyobb slágere, máig nincs olyan nap, hogy ne lehetne belefutni valahol.

A zenekar utoljára 1994-ben adott ki rendes sorlemezt, a nem túl sikeres Mr. Moonlightot, és ugyan utána sem oszlottak fel, számos belső és külső tényező nehezítette érvényesülésüket. A legkeményebb ezek közül az eredeti énekes, Lou Gramm agydaganata volt, amivel ugyan szerencsésen megbirkózott, de a betegség nyomot hagyott rajta, és végül 2002-ben ki is lépett a csapatból. A zenekarvezető, az idén már 65 (!) éves Mick Jones gitáros végül egy underground szinten komoly névnek számító hard rock torkot állított Gramm helyére, a Hurricane-ből és az Unruly Childból ismert Kelly Hansent, aki a 2006-os Extended Versions koncertanyagon debütált a Foreigner énekeseként, most pedig végre megérkezett az olyannyira rég várt új soralbum is.

Talán olcsó húzásnak tűnik a tavalyi Journey lemezzel párhuzamba állítani a Can't Slow Downt, de akkor is kihagyhatatlan. Mindkét helyen új frontember mutatkozik be egy olyan mitikus csapatban, ahol a legsikeresebb korszak énekese a rajongók nagyrésze számára pótolhatatlan, ráadásul mindkét kiadványt komoly reklámkampánnyal nyomják az Egyesült Államokban, kizárólag a Wal-Mart bevásárlóközpont-láncolatokban, ahol ugyebár a fő célközönségnek számító középosztály vásárol. Abban is hasonlít a két lemez, hogy nagyban építenek a nosztalgiafaktorra: nincs semmi elhajlás vagy kísérletezés, csakis direkt dalok a klasszikus stílusban. Ahogyan Arnel Pineda is gyakorlatilag egy az egyben levette Steve Perry stílusát, úgy Kelly Hansen sem villant annyit saját egyéniségéből, mint azt az ember várná. Nem ment át olyan nettó klónba, mint az eddigi egyetlen Gramm nélküli Foreigner albumon, az 1991-es – egyébként kitűnő – Unusual Heaten szereplő Johnny Edwards, de Mick Jones bizonyára kőkeményen előírhatta neki, mit és hogyan énekeljen, így aztán néhol teljesen olyan a hatás, mintha továbbra is Lou Gramm állna a fronton. Ez önmagában véve persze nem tragédia – a csak és kizárólag nosztalgiára vágyóknak pláne nem lesz az –, de akkor is fülbeötlő.

Nem hallgathatom el, hogy miközben a Journey a dalok tekintetében közel maximális teljesítményt nyújtott a Revelationön, Mickék esetében nem érzem ekkora bombagólnak az új anyagot. A minőséggel persze nem lehet vitatkozni: Jones óriási dalszerző összekeverhetetlen stílussal, így aztán száz százalékos Foreigner eszencia a Can't Slow Down, de egyik szerzemény hallatán sem áll fel a szőr a karomon, és valahogy punnyadtabb, belassultabb is az összkép, mint azt az ember várná. Semmi bajom a lírai vagy fél-lírai dalokkal, de azt azért még egy AOR lemeztől sem várná az ember, hogy hasonló arányban képviseltessék magukat, mint a rockos lendületű témák... Így aztán nem csoda, hogy az olyan dinamikusabb témákat tudom igazán élvezni, mint az erőteljes címadó indítás, a játékosabb Ready, a '70-es éveket idéző, óriási Too Late vagy a remekül elkapott refrénű Angel Tonight. Az viszont kifejezetten előnytelenül veszi ki magát, hogy egyből az elsöprő kezdés után elsütnek két belassult dalt, melyek közül az In Pieces ráadásul hallhatóan azért készült, hogy ne csak a rock- és retro-rádiókba férjen be a tengerentúlon, hanem az úgymond korszerűbb vonalat favorizáló adók is játsszák...

Önmagukban véve persze a lassú, balladás témák is jók – különösen az I'll Be Home Tonight, ami 24-25 évvel ezelőtt bizonyára a csapból is folyt volna, akkora sláger –, minden a helyén van bennük, de egyvégtében hallgatva sajnos befárasztják az albumot. A Foreigner persze régen sem a blastbeatekről és a hörgésről híresült el, de a klasszikus lemezeikkel összehasonlítva is öreges az összkép egy cseppet, még a modern, korszerű sound ellenére is, pedig a 21. század Desmond Childja, Marti Frederiksen is oroszlánrészt vállalt az anyag elkészítésében.

Mindent összevetve egyébként megtérülő befektetés a Can't Slow Down, hiszen az új album mellé egy régi slágereket rejtő CD is jár – akárcsak tavaly a Journeynél, bár Mickék nem játszották fel ezeket újra, csak egy remastert kaptak –, és még egy live DVD-t is hozzávágnak a kedves lemezvásárlóhoz bónusz gyanánt. Szóval alapvetően rendben van az album, a zene jó, a csapat szimpatikus és hallhatóan ma is abszolút életképes (nagy kár, hogy a két évvel ezelőttre tervezett budapesti koncertjük végül meghiúsult), a szuperlatívuszoktól azonban óvakodnék. Maradjunk inkább annyiban, hogy a Foreigner korrekt visszatérést produkált, de az utolsó Journey vagy pláne Toto lemezek mellé azért nem tenném oda ezt az anyagot.