A Fozzy a pankrátor Chris Jericho és a Stuck Mojo gitáros agytrösztje, Rich Ward közös gyermeke, ami eredetileg amolyan összmetal-tribute-ként startolt, ez azonban már a második lemezük a 2005-ös All That Remains után, amin csak saját dalok szerepelnek. Az az anyag is pofás volt, de a Chasing The Grailnél már végképp azt érzem, hogy beérett a zenekar. Noha itt nincs rap, csak hatalmas riffeken alapuló, de nagyívű dallamokkal telepakolt metal, de még így is simán elfogadtam volna ezt az anyagot a förtelmes és érthetetlen legutolsó Stuck Mojo, a The Great Revival helyett...
A Mojo párhuzam már csak azért is adja magát, mert Ward játéka és dalszerzői stílusa annyira jellegzetes, hogy minden kap egy összekeverhetetlen ízt, amin csak otthagyja a keze nyomát. Vagyis némi Lord Nelson-féle rapbetétes színesítéssel megspékelve az itt szereplő dalok tulajdonképpen mindegyike lazán szerepelhetne egy Stuck Mojo albumon, hiszen itt is a tipikus Rich-féle elegyet kapjuk heavy metalból, thrashből és southern rockból. Emellett pedig még itt van az egyre jobban és magabiztosabban éneklő Chris Jericho is, aki minden túlzás nélkül óriási dallamokat kanyarít a gigantriffek tetejébe erősen Ozzy-rokon hangján.
Semmi nagyon különleges dolog nem történik a Chasing The Grailen, mégis rengeteget hallgattam a lemezt az utóbbi hetekben, Rich játékát ugyanis imádom, a dalok pedig tényleg jók – méghozzá gyakorlatilag mindegyik –, és emellé még kellően változatos is az anyag. A kétlábdobos alapok és a monumentális énektémák kettősségére alapozó Under Blackened Skies, a doomosan súlyos, menetelős Martyr No More (benne Rich és Jeff Waters közös szólójával!) vagy az őrületes riffekre épülő, zakatolós tempójú Let The Madness Begin lazán megmenthették volna az utolsó Mojo albumot, nem is beszélve a szintén Waters szólóval megkoronázott God Pounds His Nailsről, ami talán a legfogósabb mind közül. De nemcsak ezek a direkt, ütős nóták vágnak oda, hanem az olyan hangulatosabb szerzemények is, mint a hatalmas refrénű Grail, a gitárhegyek ellenére is sajátosan légies Revival vagy a 14 perces záró Wormwood eposz, amiben teljesen új oldaláról mutatkozik be az egész zenekar. Sosem vártam volna tőlük egy ilyen progos elemekkel vastagon átszőtt, összetett dalóriást, de remekül megoldották a feladatot. Tulajdonképpen csak a New Day's Dawn nyávogós refrénje nem tetszik a lemezről, ez túlságosan nyálasra sikeredett. Ha már elérzékenyülés, akkor a Broken Soul sokkal erősebb, ezt még a soron következő Ozzy albumon is lazán el tudnám képzelni.
Ha nem vágysz mindenáron világmegváltásra, csupán jó metal dalokat akarsz hallani karakteres dallamokkal, vastag riffekkel, őrületes szólókkal és egy igazi gitárzsenivel, nyugodtan tehetsz egy próbát a Chasing The Graillel. Nemcsak erő van benne dögivel, de roppant muzikális is egyben.
