Shock!

Néha egészen meglepő, miért nem futnak fel bizonyos projektek. Itt van például ez a Fragile Mortals, amely ugyan nem szupergroup, de azért bizonyára nem egy és nem két ember érdeklődésére tarthatna számot egy olyan csapat, amelynek két frontembere Rob Dukes, az Exodus volt énekese, illetve a hip-hop egyik legnagyobb legendája, Darryl „DMC" McDaniels a Run DMC-ből... A bemutatkozás producere ráadásul maga Ron „Bumblefoot" Thal volt, aki belefolyt a dalszerzés és a hangszerelés bizonyos szakaszaiba, sőt, itt-ott játszik is az anyagon. Ha mindez nem lenne elegendő, a The Dark Project még jól is sikerült. Ehhez képest az októberben megjelent albumról már akkoriban is alig lehetett hallani, és így, január vége felé közeledve nyugodtan kijelenthetjük: eltűnt a süllyesztőben.

DMC rock iránti nyitottságát nagyjából a korszakalkotó Walk This Way kollaboráció óta nem kell bizonygatni, itt pedig gyakorlatilag arról van szó, hogy a rapper beszállt Dukes Generation Kill zenekarába, miután megtetszett neki a legutóbbi, 2013-as We're All Gonna Die lemez. A végeredmény egy kimondottan érdekes vegyület, amely – természetesen – rap metal, viszont súlyossága, szókimondása ellenére egy fokkal mégis kevésbé arcbamászó és harsány, mint a Body Count vagy a Prophets Of Rage, és sokkal inkább együtt lélegzik rajta a két eltérő stílusban nyomuló énekes, mint a legtöbb efféle lemezen.

A csaknem nyolc perces, vészjósló Whispers Of Death nyitás máris elég jól példázza, miben más ez a csapat, mint a többi hasonszőrű alakulat: a rizsázós, de vastag gitárokkal alányomatott verzék után Dukes dallamos témái valamelyest oldják a felgyülemlett feszültséget, a melodikus, ikergitáros refrén pedig egészen meglepő, Bumblefoot tökéletes szólójáról nem is beszélve. Ráadásul nem ez az egyetlen szám, amely könnyen beleragad a fülbe. A remekül felépített The Big Lie-ban a kellemesen ringató, komótosan húzós, rappelős verzék után Dukes ismét határozottan óriási refrént villant, de a Bumblefoot megalázóan perfekt szólójával ellátott, rendkívül kemény szöveggel ellátott Lot Lizarddal is gyorsan össze lehet haverkodni, Rob kórusa megint már a második körben énekelhető. Sőt, a nyomott atmoszférájú, akár még fél-balladának is csúfolható Suicide is könnyen megtapad, akárcsak a zongorával is színesített Bad Man, amely tényleg abszolút meglepő húzás egy ilyen típusú lemezen melankolikus hangulatával.

Aztán persze akadnak nehezebb falatok is az anyagon, bizonyos tipikusabb megközelítésű daloknál pedig még a Powerflo megközelítése áll a legközelebb a tavalyi termésből a Fragile Mortalshoz, de igazából ez sem annyira jellemző – ráadásul ez az album mindenképpen erősebb Billy Graziadei és társai munkájánál. Még azzal együtt is, hogy pár töltelék ide is becsúszott. Ez azonban bocsánatos bűn, mert tényleg van húzása a cuccnak, élvezetes hallgatni, ráadásul kimondottan okosan hangszerelt, jól megírt albumról beszélünk, amely szépen is szól – utóbbi két tényező tekintetében bizonyosan nem becsülhető le Bumblefoot közrehatása. Robról meg eddig is tudtam, hogy a torokszaggató üvöltözés elvitathatatlan képessége mellett hagyományos dallamérzékkel is rendelkezik, szóval meglepetésként éppen nem ért, milyen jól fekszenek neki az energiával átitatott kórusok – aki viszont csak az Exodusból ismeri őt, akár nézhet is egy nagyot.

Ha nem is klasszikus értékű kinyilatkoztatás a The Dark Project, annál azért mindenképpen többet érdemelne, mint hogy ekkora csend honoljon körülötte.