Shock!

Hosszú idők óta éktelenkedő lyukat vagyunk kénytelenek ismét befoltozni a Shockmagazin szerkezetében, hiszen a szigetországi Frost* szupergroup, gyakorlatilag megkerülhetetlen színfoltja a progresszív rock területein tevékenykedő csapatoknak, és akikről sajnos eddig még csupán a pillanatnyi hírekben olvashattál egy-két infót. Nem mellékes az sem, hogy – akárcsak a Rush – ők sem nagyon adtak még ki fércmunkát a kezeik alól, olyan értelemben, hogy karrierjük alatt talán még egyetlen hangzóanyaguk kapcsán sem lehetett azt mondani, hogy minőségileg visszaléptek volna korábbi önmagukhoz képest. Diszkográfiájukban szinte kizárólag magas színvonalú és igényes muzsikákkal szembesülhettünk eddig, különös tekintettel a bemutatkozó, őrületesen sokszínű muzsikát tartalmazó Milliontownra, amelynek egyértelműen a Klasszikushock!-ban lenne a helye.

Eredetileg Jem Godfrey billentyűs/producer/énekes álmodta meg a csapatot valamikor 2004-ben, akihez az Arenában, az It Bitesban, a Kinóban, az IQ-ban és újabban a Lonely Robotban is érdekelt John Mitchell gitáros/énekes csatlakozott, majd nem sokkal a bemutatkozás után olyan arcok is felkerültek a fedélzetre, mint például Nathan King, a Level 42 bőgőse. A frontember szerepét és az énektémák nagy részét szinte teljesen átvette már Mitchell ezen a friss lemezen, akinek neve – ha máshonnan nem is, de – a Lonely Robot elnevezésű mellékprojektből biztosan ismerősen cseng, mert már többször is olvashattál itt róla. S legyen az bármilyen formáció, John szinte mindegyikbe belerakja jellegzetes, azonnal felismerhető stílusát, hangszerelési megoldásait és kompozíciós készségét, és így, a hasonlóan briliáns Godfrey-vel egyetemben baromi jól kiegészítik egymást ebben a zenekarban. Embereink bizony nagyon értenek a zsigerekig ható dallamok farigcsálásához és a speciális hangulatteremtéshez, ami általában minden esetben kéz a kézben jár a számomra oly kedves „űrben lebegős", éteri és futurisztikus atmoszférával.

A Day And Age-en pedig pontosan ez a fajta, kicsit space-es, kicsit pszichedelikus, de alapvetően azért lightos hangszerelésű, ragadós melódiákban gazdag zene hallható, ami egyre inkább kezdi felvenni a hasonló szellemben fogant Lonely Robot-lemezek jellegét, csak itt talán erősebben kidomborodik a csapatmunka. Ugyan a dobokat három emberrel is feljátszatták, köztük a zseniális Pat Mastelottóval, aki olyan bandákat erősített, mint a Mr. Mister, az XTC, vagy a King Crimson. A dalok különleges ritmikáit például nyugodtan lehetne külön tanórán is elemezgetni, azonban ez még messze nem azt jelenti, hogy lélektelenül szét lennének csépelve a nóták, csupán izgalmasabbnak tűnik tőlük az összkép.

Mitchell Peter Gabrielt idéző hangszíne még mindig fantasztikus, ahogyan a Frost* dalainak magvas gondolatai is sok tekintetben párhuzamba hozhatóak a Genesis egykori énekesének munkásságával. S ha már megemlítettük a Rusht: ha imádod a kanadaiaknak a Roll The Bones környéki időszakát, akkor biztosan nem fogsz itt sem csalódni. Elég csak belefülelned a többdimenziós megszólalású Terrestrialba, vagy az említett Rush-lemez címadóját ijesztően felidéző The Boy Who Stood Still című nótába, rögtön be fog ugrani, hogy konkrétan mire is gondoltam. Utóbbiban egyébként a híres brit színész, a megalkuvást nem ismerő tekintetű Jason Isaacs szavalja a monológot, akitől akaratlanul is be fognak ugrani a retro-sci-fis képek a képzeletbeli vetítővászonra. A hosszan elnyújtott címadót is teleszórták jobbnál, jobb, terjengős és szerteágazó témákkal, de a lemez slágerének is elkönyvelhető Island Life-ban is egy olyan ütős refrénnel kenyereznek le, hogy nem fogsz egyhamar megszabadulni tőle, azonban a mindent vivő harmónia – tengernyi példához hasonlatosan – itt is a lemez legvégére került a Repeat To Fade elnevezésű szösszenetben, amellyel drámai, de ugyanakkor mégis csodaszép befejezést kanyarintanak erre az anyagra.

Különösen jó érzés az is, hogy nem tűnik hosszúnak az 53 perc, nincsenek túlhúzva, nincsenek túlgondolva a szerzemények, ahogyan az ilyen jellegű zenéknél ez általában lenni szokott. A lényeg, hogy most is kaptunk egy erős, kimagasló színvonalú Frost*-lemezt, ami nyugodtan beilleszthető az eddigiek mellé. Ha még nem ismered az előzményeket, most azonnal pótold!