Shock!

Glenn Hughes-nak mindig megvoltak a maga korszakai, és most éppen egy funkysabb, soulosabb periódusában jár, vagyis ha a toleranciaküszöböd alacsony és kizárólag a legendás énekes/basszer harapósabb vonalvezetésű dolgait vagy képes igazi élvezettel hallgatni, inkább továbbra is maradj a Blues-nál, a From Now On...-nál, netán az újabbak közül a Songs In The Key Of Rocknál.

Ha azonban előítéletek nélkül vevő vagy Glenn páratlan torkára és sokrétű zenei világára, teljes lelki nyugalommal próbálkozhatsz a First Underground Nuclear Kitchennel, noha már a cím kezdőbetűinek összeolvasása is sokat elárul a megközelítésről. Ennek ellenére valljuk be, Hughes mindig is Hughes-zenét csinált, az üvöltő hard rock mestermunkákról sem hiányzott soha a fekete muzsikák hatása – ez már csak a hang miatt is adott – és viceverza, szóval nem kell egetverő újdonságokra számítani, netán mikrofonfrizurás, diszkógömbös szerencsétlenkedéstől tartani: mindent összevetve ez itt a megszokott Glenn Hughes, aki azonban az 1995-ös Feel óta nem mélyedt bele ilyen mértékben a funkba, amit mindig is olyannyira imádott.

Nekem személy szerint jobban bejön ez a lemez, mint az előző Music For The Divine, a műfaji határok összevont szemöldökű boncolgatása pedig éppen a fentiek miatt nem tud különösebben érdekelni. Hughes talán még valamelyik 30 évvel ezelőtti trapéznadrágját is előszedte a felvételekhez, hogy kellően autentikusan nyomja a jellegzetes fordulatokat, a lemezt azonban olyan tűz fűti, ami az ő generációjából tényleg nagyon kevesekre jellemző. A frissen akasztott fiatal gitárosnak, Luis Carlos Maldonadónak alighanem oroszlánrésze volt abban, hogy ennyire ütősre sikeredtek a dalok: majdnem az anyag felét együtt jegyzi Glenn-nel, és az eredmény tényleg roppant impozáns, legyen szó a mérgezően fogós, húzós címadó nótáról, a zsírosan döngölő, fémesítetten funkos Never Say Neverről – a riff itt akár az Aerosmith Shut Up And Dance-ének kissé begorombított tesója is lehetne – vagy a Love Communionről, amit már egyetlen hallgatást követően sem leszel képes levakarni a dobhártyádról, annyira alattomosan ragad a refrénje.

Maldonado mellett két nótában gitározik a jól bevált J.J. Marsh is, az Oil & Water és a 6 és fél perc körüli, mindentbele-típusúan epikus Too Late To Save The World ennek megfelelően az egész lemez leghardrockosabb pillanataival szolgálnak, igazi csúcspont mindkettő. Glenn lazább újkori dolgait előszeretettel szokták a Red Hot Chili Peppershez hasonlítgatni, aminek kétségtelenül megvan a maga alapja, és nemcsak az, hogy a dobok mögött immár megszokott módon a Chili ütőse, Chad Smith hegeszti a ritmusokat roppant ízesen és lendületesen. Az Imperfection például abszolút ez a vonal, az azonban nem elhanyagolható különbség, hogy itt ugyebár egy igazi énekes dolgozik a fronton... Hughes hangját ezen túlmenően most nem kezdeném el külön méltatni, hozza a szokásos formát. Nagy favorit még a nyitó Crave is, ami nagyjából előre is vetíti, mire számíthatsz az anyagtól, ebben ugyanis a First Underground Nuclear Kitchen minden stílusjegye egyesül.
Megértem, ha valakinek néhol már-már túlzóan funkys lesz ez a lemez, de pusztán a zenét, a dalokat tekintve Glenn ezúttal is remek munkát végzett, és biztos vagyok benne, hogy ugyanígy lesz még neki súlyosabb hard rock albuma is.