Shock!

Svájc is itt lohol ám, nehogy kimaradjon a jóból... A Godiva elnevezés egy angol legendán alapul, de a hagymázas sztorit a pucérkodó hölgyről most hadd ne részletezzem. A zene szempontjából lényegtelen. Színtelen, ijesztőnek szánt borító: világító szemüregű koponya és rémek. Horrorra akadtam!!!

A szintén horrorisztikus intro után sikoly, nyers gitársound, valami kiabálós-rekesztős-erőlködős ének, amitől máris indulásnak indult a hajam. Hiába van szép neve (Anthony De Angelis), erről az énekesről perszil-tisztán tudom: nem az én emberem. Tévedés kizárva. Az ajnározó reklám szerint a fickó persze karizmatikus. Nos, meglehet, hogy kigyúrta magát és van karizma is... Ja, sikítani is tud, méghozzá azt, hogy Heavy Metal Thunder. Asziszi, ő Halford. Téved.

A zene olykor rock'n'roll-szerű (Razorblade Romantic, Bullshit Lover), de inkább a klasszikus, 80-as éveket idéző (nem ritkán Priest-ízű) heavy felé tendál. A kezdeti megrázkódtatások után egészen emberire sikeredett darabokba is belebotlom. Ilyen a One Shot, röfögő gitárjaival és normális vokális munkájával, vagy a Nightmare, sötéten is kellemes dallamával. Miért nem lehetett így kezdeni?... Mire a megfontoltan döngő Cold Blood elérkezik, azon tűnődöm, vajon ugyanazt a csapatot hallom-e, mint az első percekben... Vajon aki énekelni is tud, ha épp olyanja van, miért nem teszi ezt jó szívvel? Miért kell időről-időre satuba szorítania a mogyoróit? Zárás: Sinner. De nem AZ. Csak a cím egyezik, valamint dalos angyalkánk sikoltozós kedve.

Hervasztó kezdés után meg-megvillanó, jó pillanatok. Kissé zavaros a kép, vegyesek a benyomások, de végül nem olyan vészes a cucc, mint attól tartottam.