Shock!

Az ellenállhatatlan erő. Vagy valami ilyesmi. Indokolt a cím? Vagy keressünk utalást valamire? A lemez végére kiderül, de mindenképpen hallgasd meg, milyen a H.E.A.T 2022-re Erik Grönwall nélkül, ezzel párhuzamosan pedig miként tért vissza Kenny Leckremo. Szóval a víruskáosz okozta Nagy Leállás közepén a csapat kiváló, nem alaptalanul jelentős szakmai megbecsülésre szert tevő énekese, frontembere új utakat szeretett volna bejárni, és közölte a tagsággal, majd a közönséggel is, hogy lelép a zenekarból. Aránylag hamar, de ettől függetlenül sokkal rosszabb hír érkezett felőle: szervezetét leukémia támadta meg, és halasztást nem tűrő kezelésnek veti magát alá. Ugorjunk gyorsan jókorát az időben, és nyugtázzuk, Erik mára lelkileg és orvosi szempontból is jól van, nincs már nyoma a kórnak, és annyira kegyes is lett hozzá a jó sors, hála a kitartásnak, erőnek és a tehetségnek, vagyis ezek parádás egyvelegének, hogy Grönwallt a Skid Row kereste meg, majd fel is kérte, hogy legyen az énekesük. Szép történet.

Mindezzel párhuzamosan joggal adódott a kérdés, hogy ki és milyen mértékben tudja majd pótolni őt a H.E.A.T-ben, mert hát a feladat próbára tesz bárkit, aki a vékony, de annál energikusabb szőke srác helyébe lép. A banda egyöntetűen és mindenféle körök megfutása nélkül az eredeti énekest, Grönwall elődjét, Kenny Leckremót kereste meg, aki nem teketóriázott, rögtön elvállalta a szerepet.

Innentől csak két alapvető kérdés merülhet fel azokban, akik követték a svéd csapat karrierjét: milyen irányt vesz a zene, valamint kettejük stílusbeli különbsége mennyire lesz meghatározó. A válasz, már amennyire az én személyes megítélésem számít: kissé masszívabb megszólalás érhető tetten, illetve Leckremo hangszíne is a karcosabb irányt támogatja. Utóbbit valahogy úgy tudom körülírni, már amennyiben Grönwallt ismered, Leckremót meg nem, és nem is akarod, bár akkor meg minek is írom ezeket le, szóval tényleg csak a játék kedvéért: Kenny hangja olyasmi, mintha Grönwall hangszálait leterítenék Bruce Dickinson törölközőjével. Tehát kevesebb a fényes felső tartomány, kevesebb a csillogás, több a metálos operázás irányába mutató kitartott hang, nagyjából ez. De ha röviden kéne demonstrálni, elég, ha meghallgatod egyszerűen a Rise-t az eredeti kiadásban, Erikkel, utána pedig Vikidál Gyula északi kistestvérével, Kennyvel. Béééév nyúúú vöööörld, bőgi Dickinson és Vikidál közös teremtménye.

A zene nagyjából úgy izmosodott tovább az új kezdetként meghatározott II után, mint amekkora a különbség, mondjuk, a Tearing Down The Walls és a II között. Dallam van bőven, mármint íves átkötők, erőteljesnek szánt refrének, vastag dobok, tényleg, ezek most határozottabban vastagabbak, mint korábban, de hát a jóképű gyerek, Crash is vastagabb, mint tíz éve. Ahol a téma könnyedebb, ott is markánsabban játsszák el, ilyen a Tainted Blood például, ahol pattogósabb a riffelés, morgósabb a basszus, Leckremo is teli tüdőből énekel verzében, refrénben egyaránt. De akkor már a szóló is füstöl, ahogy kell, jön a Sunset Strip vastagon. A Harder To Breathe is ilyesmi recept alapján készült, minden dögösebb, nehezebb, döngetőbb. Középtempó, suttogós-búgós refrén, ami belemászik az agyadba, van benne szintiszóló is. A One Of Us az egyik lírai szerzemény az albumon, Leckremo jegyzi, ebben pedig hallhatóan nagyon nagyot akart énekelni a kis fickó, és hangulatunknak megfelelően értékelhetjük is remek számnak, de ugyanennyi lendülettel giccsnek is, mikor hogy. Tologatják benne a harmóniákat egy-két fokkal, tényleg nem rossz, de talán picit negédesebb a kelleténél.

A Hold Your Fire olyasmi jegyeket mutat, mint a Def Leppard Womenje, mármint ez a ritmusok mögött bújik meg, jól elrejtve, de figyelmesebben hallgatva simán rá lehet énekelni az angolok darabjának refrénjét (Fire helyett Women). A végefelé pedig ugyanúgy dupla tempóra vált. A lemez talán legkevésbé attraktív, vagy inkább eloperettezett tétele a Paramount. Jonas Thegel (Jona Tee) írta, eredetileg a Grönwall-lal közös New Horizon oldalbandának szánta, de valamiért a többiek is megszerették, így maradt. Ez egy nagyon himnikus-klasszikus beütésű kórussal üzemelő szám, még trombitás hangszín is van valahol a sávok között, trappolós alapritmusokkal. Szívesen eltekintenék tőle, ha én lennék a producer. Vagy akár a kő heavy metal fricskától, a Demon Eyes címűtől is. Yngwie Malmsteen jut eszembe róla, Göran Edman forgolódik a sírjában, pedig az öreg fószer még el se patkolt. Viszont ha fokozott tempóról van szó, akkor az olyan dalok, mint a Nationwide, jöhetnek. Eléggé klasszik riffelés, de friss hangulatú kórusok, nagyon fényes gitárhangzás jellemzi, a refrén lefelé modulálása pedig rettentő finom húzás. Dave Dalone pedig a szólóba belecsempészett egy nyúlfarknyi, de nagyon szexi figurát, amit nem győzök vissza-visszatekerni. A Wings Of An Aeroplane közhelyes, de rém fogós akkordmenetre készült, remek így a lemez végére, ráadásul ez a tétel simán elmenne a csodálatos Address The Nationre is. Tipikus példája annak, amikor semmi extrát nem hallasz, csak ismert riffeket, ismerős kórusokat, de annyira elragadóan tálalják, hogy nem is érdekel, hányszor fogalmazták már meg ezt korábban.

Szóval Kenny Leckremo amennyire más világ elődjéhez-utódjához képest, annyira illeszkedik ma is a H.E.A.T nyújtotta keretekbe. Helyükre kattannak a dolgok, mondhatnánk. Ezek a srácok hiába nem reformálják meg a hard rock műfaját, mégis nagyon jó ízléssel és arányokkal operálnak, a zenekar minden eleme együtt mozog, lélegzik az egész. Dave Dalone / Sky Davids (született David Axelsson) különösen ragyog, rettentő szépen formálja a figurákat, nagyon érzi az egész hard rock szólózás mibenlétét, menő a hangszíne, minden, ami ehhez a lazasághoz kell, megvan benne. Jona Tee már tudományosabban áll hozzá, néha kicsit komolyabban, de ez legyen a legnagyobb baj. Igen, azért Kenny is visszább vehetne a rockoperás manírokból, és mindjárt könnyedebb lenne a komplett műsor. Elfogadom nagy nehezen, hogy nem lesz már több In And Out Of Trouble tőlük, de jó volna legalább közeledni feléje.

Nem állítom, hogy bármikor előveszem ezt a lemezt a következő időszakban, bár többször elő fog kerülni, mint a II. Vagy mint más, műfaj- és kortárs előadók albumai. Szokásosan jól szól az album, hagyományosan Tobias Lindell mérnökölte-keverte, Jona Tee producelte Dave Dalone-nal és Leckremóval együtt. Nem steril, de erőteljes, és Jona nagy kedvence, a Def Leppard képviselte tökéletesség is fellelhető benne. Személyes kedvenceim az Address The Nation és a Tearing Down The Walls albumok, és ezek világa távolodni látszik, és ugyan nem képvisel ellenállhatatlan erőt a Force Majeure, de még így is nagyon szórakoztató műsor lett.