Vannak zenekarok, amikről tudod, hogy baromira működniük kellene nálad, de valahogy mégsem működnek. A Hanoi Rocks nekem tipikusan ilyen: imádom azt a stílust, amiben mozognak, imádom azokat a bandákat, akikre bevallva-bevallatlanul óriási hatással voltak, a Guns N' Rosestól kezdve egészen a Backyard Babies-ig, de az albumaik egyszerűen nem tudnak megfogni, legyen szó akár régi klasszikusról, akár újabb keletű lemezről.
Hogy a skizofréniát tovább fokozzam, az idei szigetes koncertjük ennek dacára is iszonyatosan bejött, így nagy lelkesedéssel vetettem magamat a Street Poetryre, a benyomásaim azonban ezúttal is felemásak. Alapvetően rendben van ez a lemez, de ennél többet azért nem érzek benne.
Kimondottan dinamikusan indul a Street Poetry a Hypermobile és a címadó szám kettősével. Klasszikus régisulis utcai glam/sleaze ez Andy McCoy jellegzetes fakezű gitározásával és Michael Monroe védjegyszerű hangjával, tök jó, szerethető, laza és feelinggel telített zene. Hallhatóan beletörődtek, hogy ők a '80-as évek talán legnagyobb vesztesei a magát saturészegen is NASCAR-pilótának képzelő Vince Neil miatt, és elégedettek azzal, hogy még 50 felé közeledve is van egy szűk, de fanatikus réteg, aki kíváncsi rájuk. A hitelességgel, őszinteséggel tehát nincs semmi gond, és a nyitó kettősön kívül is akad még pár igen jól eltalált szerzemény az anyagon, mint például a nyifogós gitárokkal díszített Highwired, a funkys lüktetésű Power Of Persuasion vagy a ragadós, szaxofonos-klimpírozós This One's For Rock'N'Roll himnusz.
Aztán van néhány „semmi extra" kategóriás téma is, és sajnos olyan dalok is akadnak, amiket inkább nem kellett volna elkövetni. A klipnóta Fashionnel például nem az a baj, hogy ősglamesen popos, hanem hogy nem valami erős. A '70-es évek első felét idéző Teenage Revolution sem egy kifejezett mestermunka, nem is beszélve a tök felesleges instru zárásról, ami a hangzatos Fumblefoot And Busy Bee címet viseli, és mind hangszerelésében, mind dallamvilágában 40 évvel ezelőtti jugoszláv westernek zenéit idézi leginkább. Az egyértelmű mélypont azonban a Worth Your Weight In Gold, ami a legrémesebb '60-as évek-beli hazai táncdalfesztiválos slágerekre hajaz giccses rézfúvós-díszítéseivel, és talán csak a feelinges gitárszóló benne az egyetlen momentum, amit Korda György nem vállalna be belőle a létező legszélesebb mosolyával.
Többnyire kellemes rock'n'rollt rejt a Street Poetry, de nem egy különösebben fontos anyag ez. Az augusztusi tapasztalatok alapján azonban gondolkodás nélkül venném meg a jegyemet egy A38-as vagy wigwamos Hanoi Rocks bulira.
