Akad a magyar rockzenében néhány megfejthetetlen talány, így talán nem gáz, ha bevallom: számomra a HARD ezek közé tartozik. Adott volt öt nagymúltú zenész, akik összejöttek, hogy betöltsenek itthon egyfajta űrt, a végeredménnyel azonban egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. A retro és az anakronizmus között elég vékony a választóvonal, nem is sikerült rajta a kellő kecsességgel egyensúlyozniuk...
A Kalapács Józsi távozása után Bátky Zoltánnal készített angol anyag már lényegesen vállalhatóbb volt, mint a két magyar nyelvű lemez, de a hol tessék-lássék módon, hol egyáltalán nem álcázott orbitális egy-az-egyben lopások mellett továbbra is nehéz volt szemöldökfelhúzás nélkül elmenni, a zenekar színpadi kiállását meg inkább hagyjuk is.
Kis idő után ez a leosztás is megfeneklett, a HARD pedig vett egy nagy lélegzetet, és külföldön kezdtek el új torok után kutatni. A két nagy veterán, Mirkovics „Zserbó" Gábor és Csillik Zsolt gitáros némi kutatómunkát követően egy szintén régóta a pályán lévő svéd énekest állítottak csatasorba Björn Lodin személyében, aki a kultikus Baltimoore-ból lehet ismerős a dallamos műfaj híveinek. Az ugyancsak régi motoros Csillag Endre gitáros a felvételek előtt elhagyta a fedélzetet, így a szólókat egy svéd session-muzsikus, Thomas Larsson karistolta fel, akit leginkább talán Glenn Hughes 1994-es From Now On mesterművéről ismerhetünk, a doboknál pedig Hornyák Balázs ül, aki ugyan fiatalabb társainál, de szintén számos csapatban fordult már meg.
A Time Is Waiting For No One fentebb is részletezett előzményei elég komoly visszhangot kaptak itthon, így aztán a nem túl meggyőző múlt ellenére is kíváncsian, őszinte bizakodással és tényleg prekoncepciók nélkül vártam ezt az albumot a zenekar immáron harmadik frontemberével. A végeredményben azonban csalódnom kellett. Kétségtelen, hogy ez egy aránylag korrekt hard rock lemez, különlegesnek viszont semmilyen szempontból sem merném nevezni, hangzás tekintetében pedig kimondottan alulteljesítettek. A banda a BZ fémjelezte időszakban még a nagynevű Beau Hill-lel is kokettált, a közös munka azonban végül meghiúsult. Az anyag Lodin stúdiójában készült, ő végezte a produceri és keverési munkálatokat is, de a száraz, tompa és nem túl dögös megszólalás sajnos így sem jó. A gépies, művi dobsound különösen zavaró, az egész hangzást természetellenessé teszi (sokszor leírtam már, most is leírom: ha a dob nem szól jól, az nagy eséllyel a teljes soundot borítja), és a relatív basszusszegénységet sem tudom mire vélni. A '80-as években mindenféle műfajú rock/metal lemeznél gyakori hiba volt az ilyesmi, napjainkban azonban már oda szoktak figyelni rá... Egy szó mint száz, ennél a soundnál bizony számos hazai stúdióban is lehetett volna lényegesen jobbat produkálni. Hogy ne menjek olyan nagyon messzire, a két évvel ezelőtti Traveler Jaya Hari Das-féle hangzásához képest is visszalépés a Time Is Waiting For No One.
Ami magát a zenét illeti, sajnos ott sincs szó bombagólokról, inkább csak néhány szakállas trükk biztonságos elsütése ez a pálya közepe tájékán. A két magyar nyelvű HARD albumra jellemző KGST-rocknak hálistennek végleg búcsút intettek, azt a hatalmas potenciált azonban sokadik hallgatásra sem vélem felfedezni itt, amit néhány kritika szerint éreznem kellene. 8-10 éve az MTM kiadó szállította futószalagon a hasonló dallamos hard rock gyűjtőlemezeket a legkülönfélébb európai és amerikai bandáktól: itt egy kis AC/DC-sen rekesztős boogie, ott némi hammondos Deep Purple feeling, amott egy kis AOR, és máris kész a mű. Ideig-óráig el lehetett hallgatni ezeket az albumokat, de csak nagyon kevés bizonyult közülük maradandó értéknek, és a jelek szerint a Time Is Waiting For No One sem ezt a rövid sort gyarapítja.
Ha az ember unos-untalan magára erőlteti a lemezt, egy idő után már énekli is a dalokat Lodinnal, ez azonban megtévesztő: az a mágia, ami igazán kiemelkedővé tesz valamit, teljességgel hiányzik innen. Változatosak a dalok, írtak direkt, lényegre törő klasszikus rocktémákat a '70-es évek nagyjainak szellemében (Time Is Waiting For No One, Into The Fire, My Kind Of Woman), direktebb, zorallabb nótákat nem kevés AC/DC ízzel (Black Clouds), könnyedebb, lelazultabb momentumokat (Magical Pretence, Shine On Me Now), meg persze finomabb, líraibb szerzeményeket is (Love Goes With Anything, The Pace And The Flow), de egyik sem olyan, amire nagyot csettintenék, hogy ez aztán igen, ilyet magyar bandától még soha az életben nem hallottam. Márpedig ne szépítsünk a tényeken, a nagy felvezetés fényében aligha én voltam az egyetlen, aki erre számított. Egy mindent vivő, agyból kiverhetetlen sláger talán más színben láttatná a dolgokat, ilyen azonban nem szerepel az albumon.
Sajnos a hangzás mellett Lodin hangját sem tudom egyértelműen dicsérni, a hajdan tényleg kiemelkedően jó, iskolapéldás hard rock orgánum eléggé megkopott. Különösen a karcosabb témáknál támad az embernek olyan érzése, mintha valaki erőltetetten próbálná megidézni Bon Scottot, miközben maga is attól retteg, hogy eközben a léc alá megy. Bizonyos dallamok sokadszorra is természetellenesnek, sőt, kifejezetten erőtlennek hatnak, ezeken bizony lett volna még mit finomítani. Szerencsére Thomas Larsson végig hatalmas szólókat ereget, ami némiképp ellensúlyozza a hiányosságokat, egyértelműen az ő megmozdulásai jelentik a lemez igazi erősségét. Az meg önmagában nézve örömteli, hogy eltűntek a zenéből az arcpirító nyúlások, de ha nagyon őszinte akarok lenni, a Traveler még azokkal együtt is meggyőzőbb, hangulatosabb és organikusabb volt, mint ez az anyag.
Szerettem volna szeretni az albumot, de az összkép legjobb esetben is vegyes. A dallamos rockra szakosodott kiadók ontják magukból a hasonló színvonalú „oké, de ennyi" produkciókat, a Time Is Waiting For No One pedig csupán egy az ezerből. Mint ahogy az én véleményem is csupán egy a sok közül, pláne, hogy a HammerWorld magazinos terjesztésnek köszönhetően a lemez itthon is komoly tábor előtt mérettetik majd meg. A pontszámon sokat vacilláltam, de végül úgy döntöttem, hogy ha az új felhozatalból a Giantre és a Wigwamra, vagy tavaly a Foreignerre és a Little Caesarra 8 pontot adtam, akkor a Time Is Waiting For No One nem kaphat többet 6-nál. Itt még az sem lágyítja meg az ember szívét, hogy hazai versenyzőkről van szó, hiszen Lodin révén eleve adott az a szál, melynek révén garantáltan a nemzetközi színtéren kell majd helyt állniuk. Ettől függetlenül persze sok sikert kívánok nekik.
