Még annak fényében is meglepően fémesre sikeredett az új Hardcore Superstar, hogy igazából csak az előző lemezen megkezdődött tendenciák csúcsosodnak ki rajta. Maga az érzésvilág nem változott sokat, a Dreamin' In A Casket hallatán azonban már elsősorban olyan nevek ugranak be az embernek, mint a klasszikus Skid Row, a Spread Eagle, a Second Coming korszakos Shotgun Messiah, a Dangerous Toys, a Wildside, a Sven Gali és társaik.
Magyarán szólva Jocke Bergék a kezdeti idők punk'n'rollos glam/sleaze muzsikájától 2007-re eljutottak ahhoz a riffes, húzós vonalhoz, amit annak idején leginkább street rockként emlegettek.
Elsőre még annak ellenére is eléggé egybefolyik az album, hogy szokás szerint rengeteg a fogós refrén, az elsőre ütős tempó. Mivel lassítás vagy lírázás még mutatóban sincsen, kell pár hallgatás ahhoz, hogy minden dal kibontakozzon. A legerősebb, legjobb nóták közé olyanok tartoznak, mint a nyitó Need No Company, a vad Wake Up Dead In A Garbagecan, a kirobbanó This Is For The Mentally Damaged vagy a szintén roppant ragadós Sorry For The Shape I'm In. Nagyon eltalálták a címadót is, ahol a mézédes refrén kontrasztjaként felbukkanó döngölős, metalos riffelés tényleg meglepő, soha korábban nem szerepelt még ilyesmi Hardcore Superstar lemezen. Akadnak persze hagyományosabb, rock'n'rollosabb pillanatok is, de a tömény, súlyos hangzás ezekbe is pumpált némi plusz adrenalint: ilyen a gyilkos refrénű Silence For The Peacefully vagy a Sophisticated Ladies, ahol a kemény gitárok és az acélosan csattogó lábdobok mögött azért színtisztán érezni a banda egyik legnyilvánvalóbb hatását, a klasszikus Faster Pussycatet.
A Hardcore Superstar egyik legfőbb erőssége mindig is a '80-as évek végének teljesen görcsmentes megidézésére való képesség volt, ugyanakkor abszolút korszerűen szóltak, azzal a 21. századi dinamikával, amitől például a Backyard Babies sem hat avíttasnak. Ez most is megvan, a Dreamin' In A Casketet ennek ellenére mégsem érzem olyan üresjáratoktól mentesnek, mint a közel tökéletes előző anyagot. Sajnos becsúszott pár szürkébb téma, mint a Spreadin' The News, a Sensitive To Light vagy a záró No Resistance, amik ugyan nem rosszak, de mégsem sütnek annyira, mint a felsoroltak.
Emellett a gitárszólókkal sem vagyok elégedett. Thomas Silver játéka teljesen rendben volt az eddigi anyagokon, ez a mostani fajsúlyosabb, metalosabb irányvonal azonban nemcsak ízesebb és sivítósabb, de kidolgozottabb gitározást is kívánna annál, mint amit itt produkál. Néhol jól eltalálja a feelinget, de sajnos ez a ritkább, a dalok nagyrészére inkább a jellegtelen, ötlettelen szólók jellemzőek, néhol pedig egyenesen komoly kamuvirgák, neadjisten átgondolatlan ujjgyakorlatok hallhatóak normálisan felépített kompozíciók helyett. Nem gondolnám, hogy ezen áll vagy bukik egy lemez szerethetősége, de ebben a típusú zenében azért egy Harry K. Cody (ideje lenne valakinek előkerítenie), egy Paul DiBartolo vagy akár egy Scotti Hill is letett már egyet s mást az asztalra, Thomas barátunk pedig sajnos rettenetesen messze van ettől a színvonaltól. Jocke hangját és előadásmódját ugyanakkor most is csak dicsérni tudom, óriási lendület és dögösség van ebben a torokban, még ha értelemszerűen nem is ő a világ legjobb énekese.
A fenti negatívumoktól eltekintve a Dreamin' In A Casket egy teljesen jó lemez, arról nem is beszélve, hogy manapság mennyire ritka az efféle zene. Nem Slave To The Grind, nem egyes Spread Eagle, nem Second Coming, de egy megbízható, izmos rockalbum, így aki valaha is erre a vonalra izgult, nem nagyon engedheti meg magának azt a luxust, hogy kihagyja. Pláne, hogy Sebastian Bach még ennél is lényegesen súlyosabb, metalosabb zenével tér vissza a napokban, az újjáalakult Spread Eagle egyelőre nem tervez albumot, Snake-ék a Skid Rowban meg jó egy évtizede azt sem tudják, mit csinálnak.
