A svéd rock'n'roll vonal újkori nagyjai közül a göteborgi Hardcore Superstar eddig némileg kevesebb figyelmet kapott, mint a Backyard Babies vagy a Hellacopters, de könnyen lehet, hogy ezzel a friss lemezzel hosszabb távon változhat a helyzet, a figurák negyedik albuma ugyanis pont abban bővelkedik, amit az említett két banda újabb keletű anyagairól sokan hiányolnak.
Magyarán szólva a Hardcore Superstar nyersebb, mocskosabb, tökösebb zenét játszik ma már, mint a Babies vagy a Hellacopters, és az a retrósabb feeling sem lett úrrá rajtuk, amit szintén számos rajongó kifogásol Dregenéknél és Nicke Anderssonéknál.
Bevallom, eddig a lemezig számomra sem jelentett sokkal többet a Hardcore Superstar, mint egy tényleg A-kategóriás slágert - naná, hogy a Have You Been Aroundról beszélek - és egy pár jó, de nem igazán különleges albumot, most azonban úgy telibe kaptak, mint annak a rendje. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kinézetükben és hangzásukban is a Sunset Strip aranykorát idéző svéd partiarcok az új Appetite For Destructiont szállították le, de annyi például bizonyos, hogy ez a lemez jobban sikerült, mint az egyébként szintén erős friss Backyard Babies.
A játék neve tehát glam/sleaze rock a legszebb Los Angeles-i hagyományok szerint, olyan mára jórészt sajnos elfeledett rosszéletű zsenik nyomdokain, mint a Faster Pussycat, a Bang Tango vagy a klasszikus L.A. Guns. Legmeghatározóbb tanítómesterük talán ezek közül is a Faster Pussycat volt, a Wild Boys, a Cry Your Eyes Out vagy a Simple Man egyértelműen és leplezetlenül Taime Downe-ék klasszikus lemezeire hajaznak, és mondanom sem kell, óriási telitalálat mindegyik.
Hasonlóan gyilkos a nyitó Kick On The Upperclass is, ami rögtön egy olyan '80-as éveket feltámasztó, ám modernül pittyegő témával robban be, hogy az ember önkéntelenül is elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, de a Backyard Babies-ízű We Don't Celebrate Sundays bulihimnusz vagy a nyújtott refrénű Hateful sem kevésbé erős nóták. A zenekar szabályosan szétfeszül a férfihormonoktól, egyenesen döbbenetes energia szorult a lemezbe, ráadásul a hangzás is tökéletes, próbáld csak ki full hangerőn... Jocke Berg énekes tiszta grafttal, rockosan nyomja, torkában ugyanúgy ott van Taime Downe nyegle, imádnivalóan pimasz stílusa, mint Jeff Keith ráspolyos érzelemgazdagsága, süvöltései pedig a legjobb pillanatokban Sebastian Bach vagy Ray West megzabolázhatatlan erejét idézik.
Riffek, gitárszólók, refrének, feeling, image, a Hardcore Superstarban minden együtt van - ha most 1986-ot írnánk, és a srácoknak sikerülne áthelyezniük a székhelyüket Los Angeles-be, a nagy lemezcégek emberei alighanem véres háborút vívnának értük egymással egy-egy újabb teltházas Rainbow-s vagy Troubadouros koncertjük után, hogy leszerződtethessék őket. Az aranykor persze már sosem tér vissza, de hogy ez a négyes ott van az akkori nagyok legjobb mai követői között, az hótziher. Aki az ilyen típusú muzsikákra gerjed, annak szimplán kötelező ez az album.
