Aki valaha is foglalkozott albumrecenziók, kritikák írásával, alighanem jól ismeri azt az érzést, ami akkor jön elő, ha egy hazai anyaggal hozza össze a sors. Akár beismerjük, akár nem, egy magyar zenekar lemezéről mindig másként írunk, mint egy amerikaiéról, németéről, angoléról vagy zimbabweiéről. Ennek persze megvannak a maga okai.
Egy ilyen kicsi, kedvezőtlen gazdasági-infrastrukturális környezetben működő színtéren igazából még azt sincs feltétlenül kedvem lehordani a sárga földig, ami amúgy megérdemelné: inkább összeszorítom a fogaimat és a pozitívumokra koncentrálok, igyekszem azokat kidomborítani, mondván, hogy ez meg az nem stimmel annyira, de azért összességében nem is olyan rossz ez. Emellett persze a hazai rock/metal vonal belterjessége is közhelyes. Itt nem feltétlenül az ilyen-olyan összefonódásokra gondolok elsősorban – hiszen Magyarországon rockból csak nagyon kevesen élnek meg, nemhogy megszednék magukat – , hanem arra a mezei tényre, hogy különféle áttételeken keresztül nagyon könnyű személyes kapcsolódási pontokat találni az emberek között. A barátnak, a havernak, a haver haverjának vagy a haver haverjának a testvérének mégsem olyan egyszerű az arcába dörgölni, hogy öreg, ez gyenge, egyéniség nélküli, összetákolt szemét, ami emellett még pocsékul is szól, inkább csak a rokonaidnak mutogasd, de a legjobban tennéd, ha keresnél magadnak más elfoglaltságot, mert ehhez nincs tehetséged.
A fenti hozzáállás persze óhatatlanul is torz képet ad, vagyis olyat, ami nem felel meg a valóságnak. Jó ez így? A válasz persze egyértelmű: nem, nem jó. Legfőképpen azért nem, mert amikor felpontozunk egy-egy gyengébb hazai lemezt, pont azokkal a magyar zenekarokkal vagyunk igazságtalanok, akik nemzetközi szinten is nívós, az amerikai, a német, az angol, a zimbabwei lemez mellé simán odatehető albumokkal állnak elő. Hála az égnek manapság már szép számmal vannak ilyen bandák itthon, ráadásul a digitális technika fejlődésének köszönhetően ma már luxusvillát érő vagyonok befektetése nélkül is lehet normális hangzású, színvonalas kiállítású anyagokat készíteni. Magyarán szólva semmi sem indokolja, hogy kíméljük azokat az itthoni zenekarokat, akik összetákolt, gyengén szóló lemezekkel mérgezik a közönséget. 2007-ben senki sem hivatkozhat arra, hogy ennyire futotta a lehetőségeiből.
Nyilván nem véletlen, hogy ezt a hosszúra nyúlt bevezetőt pont a Harlot kapcsán írom le, az Érzékek birodalma ugyanis szinte mindent megtestesít, ami miatt egy lemez ma már nem állja meg a helyét nemhogy nemzetközi összehasonlításban, de még a magyar piacon sem. A banda kitartása dicséretet érdemel, hiszen régi zenekarról van szó, 1993-ban alakultak, és azóta több átalakulás dacára többé-kevésbé végig léteztek, igaz, néha csak papíron. Ráadásul a csapat magja – Németh Győző basszusgitáros, Hinléder Emil énekes és Kun László gitáros – tulajdonképpen a kezdetek óta változatlan, és mindig hasonló dallamos rock'n'roll zenében utaztak, még élőben is láttam is őket valamikor az ezredforduló tájékán. Vagyis igazi fanatikusokról van szó, és az ilyesmit értékelni kell. Ez azonban sajnos kevés az üdvösséghez.
A zene tipikusan az a fajta magyar hard rock, ami a '90-es évek első felében volt népszerű a hazai rockklubokban: van benne némi motoros feeling, egy kevés blues és sok fésületlenség, de már akadnak szaggatott, keményebben odarakott témák, szigorúbb dalok is. Egy füstös klubban, pár sör után ma sem hinném, hogy nagy gondom lenne velük, lemezen hallgatva viszont 2007-ben ez a produkció egyszerűen nem üti meg az elvárható szintet. Az ilyen zenében nem kell komoly vívmányokkal előállni, a viszonylagos szimplaság miatt azonban feelingesen kell játszani és mindenekelőtt fogós, jó nótákat kell írni ahhoz, hogy működjön. Ehhez képest a lemez tipikusan olyan gyermekbetegségekben szenved, amik a fentebb említett korszak magyar anyagaira voltak jellemzőek. Még a hangzás hibái is tipikusan az 1992-1993 körüli időszakot juttatják eszembe: erőtlenül puffognak a dobok, a kissé tompa gitároknak nincs semmi aljuk, az ének meg száraz és hangosabb a kelleténél. Utóbbi már csak azért is gond, mert Hinléder Emil fahangon elkántált, dallamtalan dallamaiban nyoma sincs rockos lazaságnak, dögösségnek, előadásából nem jön át semmiféle energia vagy bármi ahhoz hasonló.
A dalok pedig egyszerűen nem ütnek. Ezt nem is akarom túllihegni, mert nincs értelme, szerintem bárki érteni fogja, miről beszélek, aki meghallgatja az anyagot. A legerősebb szerzemény talán az Ördögi kör, ahol egy régisulis dallamos metal riff viszi a prímet, és egy kellemesen fogós refrént is sikerült kreálniuk hozzá. A szövegek tipikus közhelyes rock'n'roll szövegek, de legalább nem zavaróak. Mielőtt bárki rosszindulatot feltételezne, leszögezem, hogy nem akarom elhallgatni az erényeket sem: itt-ott akadnak jól kitalált vokálok, a gitárszólók pedig kimondottan feelingesek. De az összkép sajnos így is halovány marad, a förtelmesen gagyi borító pedig csak tovább rontja a helyzetet.
Tisztában vagyok vele, hogy kemény szavak ezek, ilyenkor jönnek rendszerint a reakciók, hogy hogy jövök én ahhoz, csináljak jobbat, ha tudok, satöbbi-satöbbi, ha azonban valaki kiáll a nyilvánosság elé egy produkcióval, annak el kell tudni viselni a bírálatot is. Tényleg rokonszenves a banda tagjainak kitartása, teljesen egyértelmű, hogy imádják a zenét, minden jót kívánok nekik, de ez az album egyszerűen nem jó, és el nem tudom képzelni, ki leli majd benne élvezetét manapság.
