Shock!

Amikor Brian Welch, azaz Head Jézus Krisztusra rálelve otthagyta eredeti zenekarát, a Kornt, ahol fő dalszerzőként tevékenykedett, a szakma egyből temetni kezdte mindkét felet. A kissé formátlanabb See You On The Other Side után kiadott tavalyi Korn lemez kreativitása persze mindenre utalt, csak éppen arra nem, hogy a korábbi társak zeneileg elvesztek Head nélkül, de azóta állandósult demoralizáltságuk kétségtelenül a gitáros távozásához vezethető vissza.

Brian eközben kiadott egy Amerikában elég jól futó önéletrajzot, amiben őszintén vallott korábbi alkohol- és drogproblémáiról, valamint arról, hogyan talált feloldozást a vallásban. A Save Me From Myself ezen azonos című könyv audio-megfelelője, vagyis kicsit hasonló az alaphelyzet, mint a Sixx A.M. projektnél: a lemez egy viharos önéletírás soundtrackje. Head nem nagyon aprózta el a dolgokat, a gitározás és a szintetizátorok, elektromos kütyük kezelése mellett az éneket is magára vállalta, a dobok mögött Josh Freese (Vandals, Suicidal Tendencies, Guns N' Roses, Offspring és még sokezer zenekar) hegeszti a ritmusokat, basszuson pedig nemcsak a King Crimson varázsló Tony Levin, de a Mr. Bungle bőgős Trevor Dunn is besegített. A névsor tehát illusztris, a kérdés már csak az, elég volt-e mindez egy ütős anyaghoz.

A válasz nem adható meg sima fekete-fehér igen-nem alapon, ilyen zenészekkel a fedélzeten ugyanis furcsa lenne, ha a lemezt nem lehetne meghallgatni, de ugyanígy különlegesnek vagy maradandó értékűnek sem nevezném: leginkább semmilyen a végeredmény. Különösebb meglepetést aligha okoz majd, hogy Head nem nagyon távolodott el eredeti zenei világától, vagyis az albumon a Korn legsikeresebb korszakának durva, ám már csiszoltabb, dallamosabb megközelítése keveredik modern rádiórock-ízekkel. Utóbbi vonal miatt néhol még zeneileg sem túl nagy tévedés felhozni a Sixx A.M.-et, csak ott lényegesen jobbak és karakteresebbek voltak a nóták. A filmzeneszerűen hömpölygő hangulat persze itt is adott, csak éppen egybefolynak a dalok, és ez több mint egy órán keresztül bizony kőkemény unalomba fullasztja a lemezt.

Brian megnyerően indít a L.O.V.E. prüntyögős bevezetőjével – némi Falling Away From Me feelinggel – , bár nem lett volna hiba egy beindulósabb, intenzívebb témát rakni a műsor elejére. A riffesebb Flush sem rossz, nem véletlenül lett ez az első kliptéma, bár konkrétan nulla izgalmat rejt magában. Szódával a szintén önmarcangolósabb, csecsemősírásos Loyalty is elmegy, de ha ezt a három dalt meghallgatod, gyakorlatilag Head összes trükkjével tisztában leszel. Az acsargós-zúzós részeket rettenetes gyerekkórusos résszel váltogató Re-Belnél már inkább csak felszalad az ember szemöldöke, ez ugyanis papíron simán lehetne érdekes, a valóságban azonban nem kicsit fárasztó, ráadásul az album a továbbiakban egyszerűen képtelen fenntartani az érdeklődést. Ez azért különösen bosszantó, mert minden dalban akadnak nagyon jó ötletek, de valahogy a kivitelezés közepette minden belesimult egy hatalmas, langyos masszába, amiben baromira el lehet veszni. Hallgatod a nótákat, bólogatsz a súlyos részekre, ringatod a fejedet az elszállós dallamokra, de amint kikapcsoltad a lemezt, garantált, hogy egyetlen árva hangra sem fogsz tudni visszaemlékezni a zenéből. Leginkább azért sajnálom ezt, mert a Save Me From Myself hallhatóan rengeteg munkát rejt magában, csak ez sajnos a másik oldalról nézve úgy fest, hogy Head teljesen beleborult a zenébe, és szépen elveszett a részletekben. A 9 és fél perces záró epikus Washed By Blood tökéletesen példázza, hogy a gitáros kissé sokat akart markolni, itt ugyanis egész seregnyi óriási ötletet sikerült egybegyúrni egy alaktalan, tohonyán szétfolyó gigásszá.

Az album hallatán egyértelmű, hogy Brian annak idején tényleg alapvető szerepet töltött be a Kornban. Nemcsak a dalfelépítések, témafűzések összekeverhetetlenek, de még az énekdallamokban is tisztán hallani, hogy elég sok Jonathan Davis énekelte rész egy az egyben tőle jöhetett. Az viszont már probléma, hogy Head barátunknak még annyi hangja sincs, mint a mai Jonathannek, és habár a hangszerelés okos megoldásai révén ezt legtöbbször sikerül álcázni vagy kiegyensúlyozni, semmilyen tónusú, erőtlen, tipikusan meleg levegős torka bizonyos részeknél alaposan próbára teszi a hallgató türelmét. Az viszont rokonszenves, hogy a szövegekben egy pillanatra sem akar prédikálni vagy téríteni, egyszerűen csak elmeséli, mi történt vele.

Ha nagyon jóindulatú lennék, adhatnék akár eggyel magasabb pontszámot is a Save Me From Myselfre, mert Head nyilvánvalóan tényleg szívét-lelkét beletette ebbe az albumba, de nem tudok mit csinálni, a szintén kísérletezősebbre, epikusabbra vett utolsó Korn lemez mellé odatéve ez pontosan ennyit ér.