Shock!

Az olasz metal élet igazából csak a Rhapsody áttörésével kezdett igazán feléledni (94-95-ös olasz Metal Hammereimben nemigen olvastam helyi bandákról, komoly kiadókról), azóta viszont - és ennek immár 7-8 éve - a félsziget a dallamos metal igazi fellegvárává vált, a Frontiers pedig ennek vezérkarában foglal helyet. A kulcsszó náluk a dallamosság - ezen a kategórián belül pedig aztán van minden, mint a búcsúban: régi nagy sztárok és újabb reménységek, side projectek és egyéb nagyszabású vállalkozások minden mennyiségben megtalálhatóak.

Az olasz bandák persze nyilván előnyt élveznek, de hát ki nem lenne büszke honfitársaira, főleg, ha azok színvonalas produkciót tesznek le az asztalra. A Headrush is egy ilyen próbálkozás: Alex De Grosso gitáros és a Labyrinth énekese, Roberto Tiranti (közismertebb nevén Rob Tyrant) egyesítette erőit, egy szintén helyi ritmusszekcióval megtámogatottan.

Signor De Grosso a Dokken zenekar kisegítő gitárosa volt 2002-2003 táján, de arról nem vagyok meggyőződve, hogy a Bang Your Head fesztiválon is őt láttuk a Don mellett. Persze nem baj, ha nem ő volt, hiszen akárkit úgysem vesznek oda George Lynch, Reb Beach és John Norum helyére, tehát hallatlanul is bizalmat szavaz neki a hallgató Alexnek. És mivel a Labyrinth power-speed muzsikáját sem ismerem, teljesen szűz füllel kezdtem neki a zenehallgatásnak. A fentebb elmondottak alapján pedig kellemes, amerikai ízű hard rockra számítottam. Nem is csalódtam: ez tényleg amolyan Dokken/Leatherwolf/Fifth Angel/XYZ hangulatú zene, tehát időnként keményebb témákkal operáló, aprólékosan igényes, de alapvetően könnyen befogadható. Aki szereti az imént felsorolt bandákat, annak mindig élmény hallgatni a jellegzetes 80-as évekbeli riffelést, ízes szólózást - szó ami szó, Alex alaposan megtanulta a szakmát. Mégis, ami miatt némi hiányérzetem támad, az pont az énekhang, amely nem egy különösebben gyilkos fajta, mint teszem azt a XYZ-ben vagy a Steelheartban; de még csak nem is túl jellegzetes, ahogy mondjuk a Leatherwolf ezer közül is azonnal felismerhető vokalistája.

Annak alapján, amiket a Labyrinth-ról olvastam '98 táján, arra számítottam, hogy Roberto leüvölti majd a fejemet, ehhez képest itt egy kissé Fabio Lione-s, kellemes, de nem átütő erejű hangot hallok. A pali tisztességgel elénekli a témákat, de nincsenek figurái, sikolyai, igazán megragadó pillanatai, egyáltalán nem játszik a dallamokkal - lehet, hogy anyabandájában igazán nagyokat alakít, a potenciál, a kellő hajlékonyság megvan a hangjában, de itt nem győz meg. Ahhoz persze elég jó, hogy a lemez abszolút hallgatható lehessen, azonban nemigen hiszem, hogy a Nagy Csizmán kívül ez az anyag nagy sikereket arathatna. Sőt, még olasz földön sem biztos, elképzelésem szerint ugyanis a Helloween-Rhapsody-Blind Guardian diétan élő Labyrinth rajongókat egyáltalán nem érdekli az efféle "öreges" rockmuzsika.

Ám nem leszek igazságtalan és nem fogom a klasszikus "jó, de minek" frázist puffogtatni, ugyanis a Headrush által felvállalt zenei világ nagyon közel áll hozzám. Mivel azonban egy kísértetiesen hasonló paraméterekkel rendelkező lemez egyszer már sokkal jobban megtetszett, maradunk az alacsonyabb pontszámnál. Ez a bizonyos, szintén a Frontiers által kiadott album pedig - hogy kerek legyen a történet - nem más, mint a 2002-es Vicious Mary album, amelyen Terence Hill... izé, Holler, az Eldritch pacsirtája énekel. Aki nem ismeri, inkább azt vegye előbbre. Aki igen, annak a Headrush is elfér a gyűjteményében - fogja hallgatni ezt is.