Shock!

Kíváncsi lennék, hányan szeretik itthon a Lost Horizon nevű svéd csapatot. A banda 2001-ben bukkant fel Awakening The World című bemutatkozó lemezével, és hiába volt adott minden (óriási zene, elképesztő énekhang, jó hangzás, zseniális koncepció a külsőségeket illetően) a sikerhez, valahogy mégsem jött össze nekik semmi érdemleges.

Mondjuk ennek részben a Music For Nations kiadó töketlenkedése, majd tönkremenetele is oka lehet; de valószínűleg az is közrejátszhatott a sikertelenségben, hogy a trúmetalosok számára túl igényes, komplex, sűrű lehetett a LH zenéje; a többi, kevésbé igaz metalfan számára pedig éppen hogy túl trúnak bizonyult a történet a külsőségekkel, harcias szövegekkel stb. együtt. Jómagam, bár nagyon tetszett a debütalbum is, inkább a második, A Flame To The Ground Beneath lemeztől dobtam el az agyamat, és ezt a progmetalnak is nyugodt szívvel nevezhető alkotást jelöltem meg 2003-ban az év lemezeként. Csoda-e hát, hogy rögtön ugrottam erre a bandára, amelyben a LH-ból kivált Daniel Heiman énekel? Tulajdonképpen baromira nem is érdekelt, milyen zenét nyom a Heed, a lényeg az volt, hogy új dalokban halljam végre ezt a szenzációs hangot.

Nos, ahogy utánanéztem, nemcsak Daniel van itt a LH-tagságból, de vele együtt vált ki Fredrik Olsson gitáros is az anyabandából. Vélhetőleg az ő testvére Jören Olsson bőgős (ld. még. Seventh One), aki a LH-ban már korábban kisegített Mats Karlsson dobossal alkotja a ritmusszekciót. A sok kötődés ellenére azonban ennek a zenének semmi köze a LH-hoz!

Amit itt hallunk, azt igazából úgy lehetne leírni, hogy súlyos, dallamos, modern ízektől nem mentes heavy metal. Énekhang és dallamvilág tekintetében teljesen tradicionális (minden ízében svéd), vannak jó kis szólók is; a modern jelleget erősíti a koszosabbra vett, és helyenként bizony igen mélyre hangolt gitársound/riffarzenál, plusz a 90-es éveket idéző hangos pergő. Tipikusan az a zene, amit a metalosok esetleg elutasítanak modern hangvétele miatt; a "nyitott", "mindenevő" zenehallgatók pedig a heroikus énekdallamok miatt nem tudnak vele mit kezdeni. Még csak párhuzamot sem nagyon tudok mondani, talán a későbbi Tad Morose vagy a Memento Mori súlyosabb dolgai, netán a Krux lehet irányadó ahhoz, hogy milyen zenét is alkottak ezek a svédek. Ez egy beleásós, sokat hallgatós, elsőre talán nem is ható muzsika, bár néhány emlékezetes dallamra rögtön felkapjuk a fejünket: ilyen pl. az intró után következő I Am Alive vagy a vége felé található Permanent End Celebration refrénje; esetleg az elején kissé Rhapsodyra emlékeztető lírai Nothing (Daniel teljesítményétől itt konkrétan meghalsz!).

Az album ugyanakkor nagyon egységes, egyben hallgatva az igazi, éppen ezért felesleges külön dalokat kiemelni róla - kerek egész. A mindent elsöprő, "hanyattvágó" élmény picit hiányzik, de Daniel hangja mindent visz: mindegyik nótában nyújt valami olyat, amire nem lehet mást mondani, mint hogy állat! Tulajdonképpen miatta veszem elő újra és újra az albumot. Zseni a srác, bámulatosan játszik a hangjával - nagyon nehéz lesz pótolni őt a LH-ban, hiába terem minden svéd bokorban egy király énekes. Aki pedig rendelkezik a szintén általa felénekelt Crystal Eyes albummal (Confessions Of The Maker, szintén 2005-ös), az nem habozzon szólni nekem erről!