Nem volt különösebb problémám Ozzy Osbourne sokat szidott utolsó lemezével, a Down To Earth-tel, mai füllel is kimondottan jónak tartom, de kétségtelen, hogy a svéd Hellfueled tavalyi debütje alaposan feladta a leckét a romos állapotú mesternek és stábjának a ki-tudja-mikor-elkészülő-talán-soha-meg-nem-jelenő következő anyag előtt.
Ráadásul úgy látszik, ezek a fickók tényleg csuklóból rázzák ki magukból a jobbnál jobb Ozzy nótákat, hiszen alig több, mint egy évvel a fergeteges bemutatkozást követően máris itt az újabb mestermunka, ami színvonalában egy cseppet sem marad el a Volume One-tól. Magyarán szólva aki szereti Ozzyt, különös tekintettel a mester Zakk Wylde-dal fémjelzett korszakára, az már indulhat is beszerezni a Born II Rockot.
Szokásommal ellentétben rövid leszek, túl sok megfejtenivaló ugyanis nincs itt: már a nyitóriff is úgy robban be, mintha Zakk álmodta volna meg valamikor úgy a No Rest For The Wicked környékén, aztán megérkezik Andy Alkman, aki bizony ma már ozzybb, mint maga a legenda. Amikor igazán nekiereszti a hangját, az is hallatszik, hogy jobb énekes a Sabbath frontemberénél. Csodálkozom is, hogy a leleményes Sharon asszony még nem vette fel a figurát az OzzFestre, hogy amennyiben szegény Ozzy hangja lerobbanna, mint általában szokott az utóbbi években, beállítsa a függöny mögé megmenteni a bulit... Arra azért kíváncsi lennék, van-e Andy barátunknak saját hangja is.
A lemez mindössze 38 perces, ez azonban nem baj, úgyis mindenki hosszú albumokat csinál manapság. Rövid játékidejű, lényegretörő számok ezek tele hatalmas riffekkel, nagy refrénekkel, ízes szólókkal és csordultig felpumpálva adrenalinnal. Elsöprő energia árad a figurákból, amit Ozzyról ugye manapság már kevésbé mondhatunk el. Igazságtalanság is lenne dalokat kiemelni, mert tényleg mind hibátlan. Néhol egyébként ha csak nagyon enyhén is, de már feszegetik a határokat, erre utal például a Friend '70-es éveket idéző, Hammonddal alábúgatott finom akusztikus középrésze vagy a címadó dal, amiben a refrén alatti gitártéma legalább annyira idézi a klasszikus DIO lemezeket, mint Ozzyt. A hangzás pedig talán még egy fokkal bikább, mint legutóbb, tényleg elképesztő, mennyire erőteljes (hiába, Fredrik Nordström és Fredman).
Ilyesmire talán nem szabadna 10 pontot adni, de a Hellfueled egyszerűen annyira jó, hogy muszáj velük kivételt tennem. Minden idők legtökéletesebb klónzenekara.
