A mai napig imádom a svéd Hellfueled leplezetlenül Ozzyt klónozó első két lemezét, de némi kezdeti vonakodást követően a legutóbbi, már jóval több egyéni ízt felvillantó Memories In Blackkel is rendesen összehaverkodtam. Le mertem volna fogadni, hogy az Emission Of Sinsen még inkább a saját fejük után mennek majd, de a végeredmény ehhez képest kissé felemás lett.
Lehet, hogy Andy Alkmanék így utólag túl bátornak érezték a Memories pár húzását, és ezért szépen visszamásztak a biztonságot nyújtó szőranya kebleire? Másnak legalábbis nem nagyon lehet betudni, hogy határozott visszakanyarodás tapasztalható az első két album irányába... Vagyis zömében most is olyan az összhatás, mintha kiadatlan Ozzy szerzeményeket hallanánk a Zakk Wylde-korszakból, van azonban egy nem elhanyagolható különbség a Volume One-hoz és a Born II Rockhoz képest: míg azokon a legsikerültebb témák simán felvették a versenyt a mintaképpel, addig az Emission Of Sins néhol olyan hatást kelt, mintha ezek a bizonyos publikálatlan Ozzy & Zakk szerzemények nem véletlenül maradtak volna dobozban...
Szó sincs persze arról, hogy rossz lenne az anyag, nem is akarom ok nélkül földbe döngölni a derék skandinávokat, de egyértelműen megkopni látszik a kezdeti mágia, ez az eddigi legkevésbé mágikus, legkevésbé karakteres Hellfueled album. Összességében persze jó hallgatni ezt a riffelős, lendületes és tökös metalt, csak éppen a dalok egy jelentős hányada inkább elrohan melletted ahelyett, hogy teli torokból ordítva rád vetné magát, és ledöntene a földre. Akadnak persze méregerős nóták is, de sajnos kevesebb, mint eddig bármikor: a nyitó Where Angels Die, a hatalmas refrénnel megkoronázott A Remission Of My Sins vagy a súlyos Save Me nagyon ott vannak a szeren, a kevésbé nyilvánvaló In Anger pedig pont azért tetszik, mert a hármas lemez tapogatózósabb, kísérletezősebb megközelítése köszön vissza benne. Máshol viszont határozott hiányérzete támad az embernek. A doomosan málházó I'm The Crucifixben például hiába riffel Jocke Lundgren Zakket meghazudtoló töménységgel, miközben Andy a tüdejét is kiozzyskodja, valami megfoghatatlan szikra mégis hiányzik a dalból ahhoz, hogy igazán kiugró lehessen. Ugyanezt lehet elmondani az olyan vérbeli Hellfueled rifforgiákról is, mint az örvénylő riffre épülő Am I Blind, a pszichedelikusan úszó refréntémával kábító Lost Forever, a kissé komolytalanabbra vett For My Family And Satan, netán a lazábban rockos End Of The Road. Mindre ütöd a tempót, nyújtod a léggitárt, szó se róla, csak éppen nem hagynak maguk után igazán mély nyomokat, miután lepörögtek. Szerencsére a Moving On című instru zárásnak köszönhetően kellemes szájízzel fejeződik be az album, és nem hagy maga után komoly csalódottságot.
A banda tagjai összességében továbbra is baromi jól zenélnek – Lundgren például ezúttal is óriásiakat gitározik Zakk Wylde, Tony Iommi és szegény Dimebag nyomdokain –, ennek ellenére mégsem tud belőlem igazi lelkesedést kiváltani az Emission Of Sins. Valahogy a hangzást sem sikerült úgy eltalálniuk, mint eddig: a tömény, masszásan brutális gitárzuhatag persze a helyén van, a dobsound viszont lehetne ennél testesebb, izmosabb is.
Adhatnék akár eggyel magasabb pontszámot, de nem leszek mindig feleslegesen jóindulatú: élőben aligha lenne bajom ezekkel a dalokkal, ha egyszer végre mifelénk is elvetődnének, de holtbiztos, hogy az Emission Of Sins kerül majd elő legutoljára, ha éppen Hellfueled-et támad kedvem hallgatni.
