Kissé úgy éreztem magam egy csomó új netes és nyomtatott Hellfueled kritika olvasása közben, mintha én nem is ugyanazt a lemezt hallgatnám, mint a többiek. Kétségtelen, hogy a svéd banda első két albuma totális Ozzy klón volt, azt azonban nem tudom elhinni, hogy valaki ne hallja a különbséget már akár elsőre is a Memories In Black és mondjuk az előző Born II Rock között.
Magyarán szólva megtörtént az, amit sokan hiányoltak náluk: továbbra is minden pillanatban érződik a zenekaron a Zakk Wylde-érás Ozzy hatása, de tevékenységük már nem merül ki annyiban, hogy ebben a stílusban írnak egyébként baromi jó saját nótákat. A recept tehát nem olyan bombabiztos, mint eddig volt, eleinte nem is nagyon működött nálam a lemez, kellett hozzá öt-hat alapos hallgatás, hogy ráérezzek az ízére, most már viszont azt kell mondanom, nagyon is rendben van a dolog.
A Memories In Black-en nincsenek olyan azonnal fejberúgó slágertémák, mint a Midnight Lady vagy a Girls Girls, egyedibb, kevésbé nyilvánvaló, nem annyira rögtön ható a végeredmény, de továbbra is baromi jól zenélnek. Az előző lemez kapcsán azt kérdeztem, vajon van-e Andy Alkmannek saját hangja. Nos, van. A tónus többnyire most is kísértetiesen olyan, mint a nagymesteré, az énekdallamok azonban a legtöbb helyen elszakadtak a csak és kizárólag Ozzy által fémjelzett vonaltól, és elsősorban ez volt az a tényező, ami miatt kellett egy kis idő a barátkozáshoz. Andy barátunk néhol elég sajátos melódiákat illesztett a gitárokra, furcsán nyújtott dallamait itt-ott szokni kell. Maga a zene pedig lendületes, energikus riffelős metal maradt, de csavarosabb, sokszínűbb megközelítéssel, kifejezetten ötletgazdag, izgalmas formában, olyan hangzással, ami tényleg párját ritkítja.
Nem állítom, hogy minden dalt sikerült az abszolút topra tenniük, de akadnak olyanok is, amik minden tekintetben túlmutatnak az eddigieken. Ilyen például a zakatolós Monster, amiben a tipikus kvázi-Zakk riffelés mellé még doomba oltott göteborgi gitártémák is csatlakoznak a refrénben, a szólórész felkarcolásánál pedig egyértelműen Dimebag Darrell vezethette Jocke Lundgren ujjait. Hasonlóan tetszetős a Sky Walker vagy a Face Your Demon is, ezekben ős-Sabbath riffek élednek újjá – az A National Acrobat például konkrétan ott van az előbbiben – , de említhetném a fagyos hangulatú power-balladát, az Againt is, ahol olyan gyönyörűen simulnak egymáshoz a hangszerekből előcsiholt dallamok, hogy könny szökik tőle az ember szemébe. A monumentálisan építkező Warzone is telitalálat, akárcsak a doomosan súlyos Queen Of Fire, a legtipikusabb Hellfueled himnusz címet pedig talán a Search Goes On érdemli ki.
Nem egy könnyen kiismerhető anyag ez, nem olyan egyenesek a dalszerkezetek, mint az első két albumon voltak, kimondottan sok minden történik a nótákban, de ez egyrészt nem megy az összefogottság rovására, másrészt arra is garanciát jelent, hogy nem fogod megunni két hét után. Nem azonnal, de engem ezúttal is meggyőzött a banda. Azoknak is érdemes egy próbát tenniük ezzel az albummal, akik eddig pont a klón-jelleg miatt nem tudták komolyan venni a Hellfueled-ot.
