Shock!

A Helloween valami miatt mindig vonzódott a tréfás dolgokhoz. Ezt simán el is lehetne fogadni, ha Michael Weikath lemezekre felszuszakolt gegjei legalább egy fokkal viccesebbek lennének annál, mint amikor Tahi Tóth László svájcisapkás részegként tántorog a kamerák előtt, de sajnos nem viccesebbek.

Minden Helloween lemez törvényszerű mélypontja a kötelező poénoskodó, lazára vett bohóckodás, a Heavy Metal Hamstersek, Perfect Gentlemanek, Laudate Dominumok, Can Do It-ek és társaik, amiktől az istennek sem képesek elszakadni. Mindezt csak azért sajnálom, mert a lemezeik többnyire erősek szoktak lenni, és ezekkel a kis humorbonbonokkal mindig rontanak az összképen.

Nem véletlen, hogy pont az Unarmed – Best Of 25th Anniversary címet kapott speciális kiadvány kapcsán emlegetem fel a germánok tréfamesteri vénáját, erre az albumra ugyanis legfeljebb viccként vagyok képes tekinteni. Sejtelmem sincs, mit akartak elérni Michaelék az elmúlt negyedszázad terméséből összeválogatott Helloween darabok más stílusú átirataival, de ünneplésként sikerült összehozniuk egész karrierjük abszolút mélypontját. Oké, valóban közhelyes lett volna egy mezei válogatáslemezzel ünnepelni a jubileumot, de talán mégsem ez volt az egyetlen lehetséges alternatíva... Ha pedig igen, akkor is meg lehetett volna csinálni másképp. Mondjuk úgy, hogy tényleg jó és ötletes legyen, ne pedig ilyen vásári gagyiság.

Távolról sem az a bajom az Unarmed-dal, hogy nem metal, mert képes vagyok értékelni és őszintén szeretni olyan zenéket is, ahol nincs torzított gitár, blastbeat és gyomorból érkező öblös hörgés. Itt sem a stílusok közötti ugrálás, hanem a megvalósítás módja vágja haza a lemezt: egyszerűen nem elég kreatívak, nem elég ötletesek az átértelmezések. A funkos-popos ritmusokkal, fúvósokkal megbolondított esztrádnótaként elővezetett Dr. Stein nyitás elég mellbevágó ugyan, de a folytatás fényében ez még tűrhetően is sikerült. Amit azonban a töketlen akusztikus dalolászássá züllesztett Future Worldben és Where The Rain Growsban, az énekesnővel felturbózott, enervált Eagle Fly Free-ben vagy a gyerekkórust (!) csatasorba állító, végtelenül punnyadt I Want Outban művelnek, az egyenesen botrányos. Egy szimpla unplugged átiratban papírforma szerint ezeknek a nótáknak gyilkolniuk kéne, hiszen tele vannak karakteres dallamokkal, óriási melódiákkal, van bennük húzás, dinamika és feeling, itt azonban sikerült őket totálisan eljellegteleníteni és kiherélni. Erre egyszerűen nem létezik elfogadható mentség.

Az eleve poposan dallamos If I Could Fly-t még tovább habosították, de az eredeti sajátos hangulata totálisan kiveszett belőle, a Perfect Gentlemant meg már 1994-ben is elég lett volna elrejteni valamelyik akkori maxi B-oldalára, nem pedig még ide is újraálmodni egy ennyire geil, nyápic változatban. A Halloweenből, a Keeper Of The Seven Keysből és a The King For A 1000 Yearsből egybegyúrt, a Prágai Szimfonikusokkal közösen elnyomott 17 perces The Keeper's Trilogy gigantegyveleg elé nagy várakozással tekint az ember a gyötrelmes kezdés után, de valahogy ez sem az igazi, elég közhelyes és izgalommentes a végeredmény. Nem nagyon üt az utolsó albumról előszedett Fallen To Pieces sem, igaz, ezt eredetiben sem kedvelem különösebben. És amikor a Forever & One viszonylag tűrhető szimfo-átdolgozása hallatán már azt hinnéd, hogy legalább a balladákat nem baltázták el annyira, a végén a képünkbe hajítják az A Tale That Wasn't Right egy szintén nagyzenekari átértelmezését, amiben nemcsak Andi Derisnek nem sikerült elkapnia a fonalat, de valahogy összességében sem stimmel az egész. Egyszerűen nem méltó a '87-es változathoz.

Megoszlanak a vélemények arról, mihez is kellene kezdenie magával manapság a Helloweennek. Kissé furcsának tartom, amikor valaki Kai Hansent vagy Michael Kiskét sírja vissza a bandába, hiszen Deris idén már 17 éve Helloween-tag, és még a legkésőbb csatlakozott Dani Löble dobos is lassan annyi időt töltött a zenekarban, mint annak idején Hansen. Vagyis nosztalgikus visszarendeződésre nem áhítozom, de egy Kait és Michaelt is felvonultató speciális turné, netán egy vendégként őket is bevető bivalyerős új lemez sokkal méltóbb megünneplése lett volna a 25 éves jubileumnak, mint ez a bohóctréfának is rossz, fantáziátlan akármi. Lapozzunk is gyorsan, és próbáljuk meg minél előbb elfelejteni.