A Heretic egy kérészéletű power/thrash-zenekar volt a '80-as évek végén, akik 1985-től mindössze '88-ig voltak aktívak. Ezalatt erejükből a Torture Knows No Boundary EP-re, meg a később a Metal Church énekeseként szélesebb körben is ismertté vált Mike Howe-val a mikrofon mögött kiadott Breaking Point nagylemezre futotta, aztán beleálltak a földbe. A sors különös humorérzéke folytán, míg énekesük csatlakozott a Metal Church-höz, addig a hangszeresek pont az onnan kiebrudalt David Wayne-nel alakították meg új csapatukat, a Reverendet.
A magam részéről annak idején totál véletlenül, egy ősrégi kazetta végére rámásolva futottam össze a csapattal, méghozzá a bekutatkozó EP-n is szereplő Russ Ballard-feldolgozással, a Riding With The Angelsszel, és elsősorban a benne hallható ráspolyos, hisztérikus hangnak köszönhetően alaposan be is találtak vele nálam. Igaz, hogy ugyanezt a dalt Bruce Dickinson is énekelte még a Samson soraiban, illetve a Tattooed Millionaire turnéján is, számomra azonban örökre a Heretic-verzió maradt a kedvenc. Így aztán kifejezetten örültem annak, hogy 2011-ben gyakorlatilag a semmiből azzal a Julian Mendez énekessel alakultak újjá, aki anno a Torture EP-t, így tehát a Ridingot is felsüvöltötte. Az összeborulás után gyorsan összedobtak egy nagylemezt, majd 2013-ban a Metal Blade égisze alatt kijött egy nagyszabású gyűjteményes anyaguk is, rajta a komplett Torture EP-vel, az első nagylemezzel, két teljes koncert videójával, meg egy raklapnyi extra felvétellel, köztük a Metal Massacre sorozat VII részén anno megjelent bemutatkozással, az Impulse-zal.
2017 októbere pedig meghozta a harmadik Heretic-nagylemezt is, amelyet a 2014-ben érkezett gitáros Stuart Fujinami kivételével ugyanaz a gárda rögzített, akik anno az újjáalakulást is tető alá hozták. A magot Mendez és az alapító Brian Korban jelenti, de a már említett Fujinami és a basszer Angelo Espino is régi motorosok, akik már a Reverendben is együtt nyomták Korbannel. Espino ráadásul olyan csapatokban is feltűnt az évek alatt, mint a Hirax vagy a Bitch, szóval a többieknél ránézésre jó tizenöt-húsz évvel fiatalabb dobost, Iggy Coppolát leszámítva igazi underground veteránok alkotják a zenekart. Innentől kezdve pedig nincs is semmi meglepő abban, hogy a Heretic 2017-ben is az old school power/thrash metalra esküszik, és ugyan aláírom, hogy jól körülhatárolható zenéjük akár porosnak vagy avittnak is tűnhet, de a korszak és a stílus szerelmesei az A Game You Cannot Wint is jóleső nosztalgiával fogják hallgatni. Maga a muzsika leginkább olyan csapatok emlegetésével jellemezhető, mint a korai Metal Church, meg természetesen a Reverend, a thrashes vonalról pedig talán a Sacred Reich vagy a Meliah Rage lehet a legjobb párhuzam.
A főszerep tehát a súlyos, középtempós riffeké, de érdemes odafigyelni a néhol kifejezetten dallamos gitárszólókra is. Julian Mendez hangja ugyan ma már közel sem olyan metszően éles, mint harmincegy évvel ezelőtt volt, de orgánuma még mindig passzol a műfaji kritériumokhoz, azaz ráspolyos ugyan, de jó dallamokra is képes, ahogy azt a lemez számtalan darabjában bizonyítja is. A tizenhárom dalos cucc egyenletes színvonalon dohog végig, egyetlen hibája pedig pont ez: igazán kiugró, kiemelésre érdemes dalokat ugyanis sajnos nem pakoltak rá. Ugyan minden alkalommal jóleső nosztalgiával hallgatom végig, igazán kiugró teljesítménynek fentiek miatt semmiképpen sem nevezném. Persze ha szereted az olyan zenéket, ahol power és thrash metal keveredik abszolút régisulis módon, nagyot nem tévedhetsz vele, de nem hiszem, hogy az öreg motorosokon kívül bárkit is igazán lázba tudnának hozni.
