Shock!

Az olasz csapat 2000-ben alakult még Dead Poets néven, majd kb. egy év elteltével egy Gotthard lemez annyira megihlette őket, hogy rögtön át is keresztelkedtek Homerunra. Kezdetben klasszikus hard rock feldolgozásokat játszottak kizárólag, majd a közönség pozitív reakciója meghozta a kedvet a saját nóták fabrikálásához is.

Nem sokkal később megszületett a Some1 demo, amivel jó sokat mászkáltak Itáliában, 2005 első negyedévére pedig a tagság kétharmada lecserélődött az énekes Matt Albarelli és a billentyűs Walter Borelli körül. Azóta változatlan a felállás, a Don't Stop pedig a második lemez.

A Homerun esetében találó és egyben árulkodó is a névválasztás, hiszen a zene tényleg meglehetősen gotthardos. Szuperdallamos nóták, nagyívű kórusok, finom gitártémák, csodálkozom, hogy nem dolgoznak máris a Frontierssel. A borító mondjuk nem a legjobb választás, hisz ránézésre minden eszembe jut róla, csak az nem, hogy dallamos hard rock anyagot rejt. Egyébiránt Matt Albarelli hangja is meglehetősen hasonlít Steve Lee-ére, bár nem annyira karakteres és erős. A nyitó Full Throttleben kicsit Vince Neilt is eszembe juttatta, de egyébként is van némi kis Mötley a muzsikában.

Dalaik amolyan erős közepes szintet képviselnek, kellemesen be lehet billegni az olyan témákra, mint a Don't Stop vagy a Northwinds, és annak ellenére élvezetes a lemez, hogy számtalan hasonló brigád mozog a nagyvilágban. A hammondozás miatt igencsak hangsúlyos a Thunder hatása is, de a lemezt záró két nóta (I'll Never be You és Nothin' Else) mondjuk úgy, Mr. Big tisztelgésnek is felfogható. Vélhetőleg a Journeyt is szeretik a srácok (Only Love), de a vidám, bulizós boogie témák (I Wanna Rock You és Baby) is jól állnak nekik.

A banda erőssége egyébként Simone Almasio gitáros, aki annak ellenére, hogy nem villant a lemezen, ízléses, jó dolgokat gitározik össze, és néhány kifejezetten erős szólót is sikerült kifacsarni a hathúrosból, de az énekes Matt Albarellire sem lehet panasz. Nem egy kifejezetten nagy torok, viszont végül is mindent elénekel, amire egy jó kis hard rock lemezhez szükség van.

Kétlem, hogy a Don't Stop kiforgatná sarkaiból a világot, illetve bármilyen szinten is komolyabb visszhangot lenne képes kiváltani, de aki a klasszikusok mellett szívesen hallgat feltörekvő, másodvonalas bandákat is – illetve ideje is van minderre – az nyugodtan tehet egy próbát a Homerunnal, hiszen második lemezük annak ellenére is kellemes hallgatnivaló, hogy kb. húsz évvel ezelőtt tudtak volna újat mutatni utoljára.