Régi közhely, hogy gyerekkel és kiskutyával mindent el lehet adni. Gyorsan hozzá is tenném azonban, hogy csöccsel is, aminek következtében a Huntress jó egy testhossznyi fórral indul a hasonló zenei világban mozgó fiatal csapatok mezőnyében. A kaliforniai brigád ugyanis egy bizonyos Jill Janus köré épül, aki amellett, hogy bikinis dj-ként dolgozott a World Trade Centerben, még egy Playboy felkérést is felmutathat, adódik tehát mindebből, hogy nem csak hangi adottságait tekintve nevezhető kifejezetten tehetségesnek.
Mielőtt azonban bárki is hímsovinizmussal vádolna, Jill Janusra nem csak kivételes idomai miatt érdemes odafigyelni, hiszen a Huntress messze több mint egy dekoratív hölgyemény köré sebtiben összerántott kötelező, ám jószerivel felesleges körítés. A csapat Spell Eater címmel idén megjelent debütáló anyaga méregerős retro metal lemez okkult szövegekkel, sötét hangulatokkal, jó dalokkal és egy erős hanggal megáldott énekesnővel. És még mielőtt valamiféle gótos, mesélős anyag képe ugrana be számodra, rögtön le is szögezném, hogy a Huntressre legfőképp olyan csapatok hatottak, mint a Mercyful Fate, a Judas Priest vagy a régi Manowar, tehát annak ellenére, hogy Jill négy oktávnyi hangterjedelemmel rendelkezik, a Spell Eater világa olyan messzire esik az operametaltól, amennyire az csak lehetséges. Ha már mindenképpen párhuzamot kellene vonnom Jill és kolléganői között, leginkább úgy tudnám leírni őt, mint egy Karyn Crisis és Veronica Freeman okkult nászából született démoni ivadékot, aki az Iced Earth Days Of Purgatoryjének borítójáról mászott le közénk.
Ha tehát vevő vagy a sötét, barátságtalan, de mégis alapvetően dallamos, klasszik heavy metalként definiálható muzsikákra, nagyon be fog jönni, amit művel. A magas hangokon és a középtartományokon túl a suttogós, krákogós, bizarr témák is nagyon mennek neki, egyszóval egymaga elviszi a hátán az egész produkciót. No, nem mintha erre szükség lenne, hisz a Huntress erőssége épp az, hogy Jill hangja és karizmája mellé kifejezetten jó dalokat írtak, amelyek alapján simán odatehetőek mondjuk a Wolf és a többi felső kategóriás retro-banda mellé.
Elég csak meghallgatni a címadót, a Nightrape-et, az Aradiát vagy a klipesített Eight Swords-öt – amelynek egyébként szerződésüket is köszönhetik –, és rögtön világos is lesz: ez a banda nem csak annyit akar, hogy Jill másodlagos nemi jellegét meglátva az egyszeri sörivó rocker párszor rájuk keressen a youtube-on. A Huntress meg is akarja tartani ezeket az arcokat, hogy erős és népes sereget gyűjtvén maguk köré, Jill Janus vezetésével masírozhassanak a világ ellen. Szilárd meggyőződésem, hogy sikerülni is fog nekik, hiszen a Spell Eater, ha nem is tökéletes, de mindenképpen erős bemutatkozás. A fronton álló amazonon kívül Blake Meahl és Ian Alden gitárjátékára, változatos és izgalmas old school riffjeire is érdemes odafigyelni, ráadásul a lemezen hallható szólók is mindenképpen elismerésre méltók, még ha nem is kiemelkedőek. A Skeletonwitchből ismert Eric Harris és Carl Wierzbicky pedig jó kis feszes ritmusszekciót alkotnak mindehhez, míg az okkult, sötét, retró zenei alapokra Jill hozza a hol King Diamondot, hol pedig az egykori Candlemass torok Messiaht idéző, néhol kifejezetten elmebeteg és szélsőséges, de maximálisan emlékezetes, erős énektémákat.
Bár a Huntress zenéjében az égadta egy világon semmi újdonság sincs, a jó daloknak és Jill külső, illetve belső adottságainak tükrében minden potenciális érdeklődőnek érdemes tenni velük egy próbát.
