Shock!

Bár az Illés nem feltétlenül Shock!-kompatibilis zenekar, mégis úgy gondolom, hogy feltétlenül helyük van az oldalon. És nemcsak azért, mert az 1990-es, Népstadionban tartott koncertjüknek köszönhetően komoly hatással voltak gyermekkorom zenei világára, hanem azért is, mert a '60-as és a '70-es évek fordulóján végzett munkásságuk igen meghatározó volt a magyar könnyűzenei színtéren, egyben pedig a magyar beatzene úttörőiként jelentős hatással bírtak a később megjelenő első hazai rockbandákra is.

Az Illés zenekarnév hallatán általában az István, a király rockopera vagy pedig olyan, mai a füllel kissé butácskának ható slágerek ugranak be az embernek, mint a Sárika, a Kégli-dal vagy épp A kugli, jobb esetben pedig esetleg a Sárga rózsa vagy a Ne gondold. A klasszikus felállásában mindössze nyolc évet együtt dolgozó zenekar életműve ennél azonban lényegesen árnyaltabb és szerteágazóbb. Annak ellenére, hogy az Illés tavaly év végén ünnepelte ötvenedik születésnapját, tény, hogy az úgynevezett klasszikus felállás – azaz Illés Lajos, Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs, Bródy János és Pásztory Zoltán – még egy évtizedet sem töltött együtt, ezen időszak alatt azonban meglehetősen aktívak voltak. 1967 és 1973 között hat nagylemez jelent meg a zenekar számaival, a tavaly év végi monstre koncert kapcsán kiadott jubileumi gyűjtemény pedig ötöt tartalmaz ezek közül, ráadásul tengernyi bónusszal megfejelve. Mindez gyakorlatilag valamennyi klasszikus Illés-szerzeményt jelenti, a boxból kimaradt, 1973-as keltezésű Ne sírjatok, lányok ugyanis pusztán régi dalok újrahangszerelt verzióit tartalmazta.

A kiadvány az 1967-ben megjelent Ezek a fiatalok című film zenéjeként kiadott koronggal veszi fel a fonalat, amelyen az Illés mellett az akkori nagy triumvirátus másik két alapbandája, a Metro és az Omega, valamint Koncz Zsuzsa és Zalatnay Sarolta is képviselteti magát. Ennek ellenére gyakorlatilag ez az anyag tekinthető Illésék első nagylemezének, hiszen két dal kivételével mindegyik tétele a Szörényi Levente-Bródy János páros szerzeménye. A kettes diszk Nehéz az út címmel jelent meg 1969-ben, és korai kislemez-dalaikat, valamint három friss nótát tartalmazott, valamint az ország első lemezlovasának, Cintulának közreműködésével elmesélt zenekari sztorit. Mai szemmel finoman szólva is szokatlan, hogy egy új csapat első nagylemeze egy filmzeneanyag legyen, majd soron következőnek egy válogatáslemezt adjanak ki, de a '60-as évek végének miliőjében ezek teljesen logikus lépések voltak. Annak ellenére, hogy az Illés 1964-től jelentetett meg kislemezeket, népszerűségük pedig pár év alatt óriásira növekedett, politikai okokból sok esetben igyekeztek őket ha nem is ellehetetleníteni, de erőteljesen visszafogni. Így amikor végre megnyílt a lehetőség a saját számok összegyűjtött formában történő megjelentetésére, nyilvánvaló igény mutatkozott a kislemezeken feldolgozások között elpotyogtatott dalok egy helyen való szerepeltetésére. Ez lett a Nehéz az út, olyan mára generációs slágerekké kinőtt témákkal, mint a Sárga rózsa, az Óh, mondd, a Little Richard vagy a Ne gondold.

Mivel a zenekar ekkor volt pályafutása és kreativitása csúcsán, az új szerzemények érkezésére sem kellett sokáig várni: még ugyancsak 1969-ben érkezett az Illések és pofonok..., amellyel egyértelműen szintet léptek. Az ekkorra maguk mögött hagyott időszak negatív tapasztalataira utaló címen túl természetesen a dalok hangulatában és mondanivalójában is felfedezhető egy némileg borúsabb tónus. Bár a lemeznek van egy vidámabb oldala is (ezt képviseli például a nyitó Újra itt van, a Sárika vagy A kugli), az olyan dalok, mint a Nem akarok állni vagy a Keresem a szót komoly kritikai tartalommal bírtak. Nem véletlen, hogy sokan ezt tartják a zenekar legjobb korongjának, mivel minden megtalálható rajta, amit a rajongók vártak a csapattól. Komoly gondolatok és bohókás vidám pillanatok is szerepelnek rajta, ami nem mondható el a negyedik, 1971-es keltezésű, egyértelmű Beatles-utalásként fehérbe öltöztetett Human Rightsról, amely kétségkívül az Illés legérettebb dalcsokra. Az A oldalt kitöltő úgynevezett beatoratóriummal az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata előtt tisztelegtek, a lemezanyag pedig ennek megfelelően sokkal komorabb, mint azt korábban megszokhattuk tőlük. Bár a bakelit B oldalára felkerült Kégli-dal vagy A legjobb dobos a világon a könnyed dolgok közül való, az összkép semmiképpen sem tekinthető populárisnak, néha szinte már-már pszichedelikus hatásaival.

Bár sokan értették a lemezt, a közönségsiker mégis elmaradt, hiszen a többség egészen másfajta zenét várt a csapattól. Talán épp ennek köszönheő, hogy a negyedik nagylemez megjelenése után a zenekari egység is megbomlott: Szörényi Levente populárisabb irányba szeretett volna fordulni, Illés Lajos azonban inkább a régi szellemiségét vitte volna tovább. A konfliktusok ellenére még megjelent az 1972-es Add a kezed, rajta olyan dalokkal, mint a Goodbye, London és a Kislány, add a kezed, majd a csapat 1973-ban feloszlott. A Szörényi testvérek Bródyval karöltve megalakították a Fonográfot, Pásztory Zoltán az NSZK-ba ment vendéglátózni, Illés Lajos pedig Új Illés néven szervezte újjá a csapatot, és maradt aktív a formációval egészen 1982-ig.

Ugyan első ránézésre az ötlemezes doboz a külcsínt tekintve is kifejezetten igényes, ha azonban kinyitjuk a valóban vaskos bookletet, rögtön kiderül, hogy sajnos kínosan információszegény a kiadvány: a könyvecskében ugyanis a lemezborítókon és a szövegeken kívül gyakorlatilag semmilyen információ sem olvasható. Mivel az öt korongon összesen 39 (!) bónuszdal található, jó lett volna megtudni, hogy ezeket pontosan honnan mentették át, és ha már jubileumi gyűjteményről van szó, néhány fotó, netán egy kiadós zenekartörténet sem vált volna a kiadvány kárára.

Zenei szempontból fentiek ellenére maximális és igencsak rajongóbarát a kiadvány, amelynek beszerzésével gyakorlatilag egyszerre tehető polcra a klasszikus Illés teljes munkássága.