Shock!

Mondtam már, hogy szeretem a váratlan meglepetéseket? Gőzöm sincs, mi történik Lengyelországban, de olyan szinten elkezdték ontani a nemzetközi szinten is totálisan rendben lévő csapatokat, ami mindenképpen kalaplengetést érdemel.

Az Induktira totálisan véletlenül bukkantam rá (ja, „véletlenek", persze...), és gyakorlatilag első hallgatás után a földön csattant az állam, annyira betalált ez a furcsa, instrumentális, prog / rock / alternatív / határokon túlmutató zene, amiben nem csak a szokásos metalhangszereket használják, hanem pl. hegedűt vagy szaxofont is. Valamelyest a szintén lengyel Riverside-hoz lehetne hasonlítani, ezen kívül a hazai Másfél is lehet támpont, a Tool is talán (a Nemesis Voicesban tisztán érezhető a hatás), de nincs is értelme nagyon keresgélni mi jut az ember eszébe, hiszen annyira nagyon egységes az egész. Olyan induktis.

Három vendégénekest hívtak a lemezre, Nils Frykdahl a Sleepytime Gorilla Museumból, Maciej Taff a modern metal Rootwaterből, Michael Luginbuehl pedig a Prisma-ból énekel három dalban. Azt kevéssé tudom, ki hol, de nagyot dobnak az összképen, már a Tusan homichi tuvota (ne kérdezzétek mit jelent) címűt olyan szinten pszichedelikus tripbe viszi át valamelyik énekes, aminek hallatán azonnal szivárványszínű alakzatok pattogtak lelki szemeim előtt, és fel sem tűnt, hogy 9 percig borzolták az idegeimet.

A fő kedvencem, a 10 percen keresztül hipnotikus hatású ...And who's the God now?! a lemez csúcspontja, amit valami törzsi beavatási szertartás aláfestő zenéjének is simán el tudnám képzelni (nyilván a vége nem véletlenül záródik úgy, ahogy), és ha sejtéseim nem csalnak, ebben énekel a rootwateres Maciej. Hatalmas erejű szerzemény, repetitív szerkezete ellenére megunhatatlan, illetve nyilván pont ez az alattomosan ismétlődő témahalmaz az, ami kapásból beleragadhat a füledbe.

A zaklatottságtól a totális megnyugvásig gyakorlatilag bármilyen atmoszférát meg tudnak jeleníteni, hol végtelenül nyugtalanítóak úgy, hogy csak néhány hangot ismételgetnek, megfejelve valami fura effekttel, máskor meg a legnagyobb nyugalmat biztosítják szinte ugyanezzel az eszköztárral.

Az egész lemezen végiglebeg egyfajta megfoghatatlanul bizarr hangulat, és totálisan mindegy, hogy éppen az instrumentális dalokat hallgatod vagy azokat amiben éppen énekelnek, mind egyformán szerethető, és az sem lepett meg, hogy a záró 11 és fél perces, helyenként idegtépő, helyenként pedig jazzesen ellazulós Ninth Wave is a „kedvenc dalok az Idmenről" című képzeletbeli listámra kúszott.

A hangzáson van még mit csiszolni, nem csúcsprodukció, de tisztességes így is, és ha élőben is hozzák azt a mágikus hangulatot, ami kb. minden hangjegyükben ott bújkál, azonnal rohannék megnézni őket. Ha szereted a különlegességet, gyorsan meg fogsz barátkozni az Induktival, még akkor is, ha elsőre nem tűnik túl barátságosnak. És ha az Idment kívülről fújod, érdemes beszerezni az előző albumokat is szép sorban.