Shock!

Legenda ide vagy oda, az Infernal Majesty sosem tartozott azon csapatok közé, akik iránt érdeklődtem volna, pedig thrasht játszanak. Talán a máig hordott könyékig szegecses csuklóvédők vagy az igazán nekro-retro-fos hangzás, netán az ötlettelenség lenne az, ami eltántorított a csapattól?...

A csapat annak ellenére, hogy a dicső nyolcvanas évek közepén picit túl alakult (1986) Kanadában, nem túl sok hanghordozót adott ki, egészen pontosan ez a hatodik, mely között van egy koncertlemez meg egy album, amit kétszer is meg bírtak jelentetni a példátlan sikerre való tekintettel.

Közben pörög-forog a cd, azt hittem a közepénél már, de nem, még csak a második dal, és már úgy lefárasztottak, mintha Petőfi Sándor összes költeményét kellett volna együltő helyemben elolvasnom. Sorjáznak itt a nyolcvanas évekbeli thrash klisék, igaz itt tűznek nyomát sem találod, dalszerkezetnek sem nagyon, ezzel azt óhajtották prezentálni, hogy ők bizony technikás banda lennének. Nos, nem azok. Kapkodós, ész és értelem nélküli hangok gyülevész tömege hemzseg itten jól. A hangzás kb. olyan szinten demós, hogy inkább hallgatom a régi jó Takt márkajelzésű piaci műsoros kazetták valamelyikét, az is szar, de legalább a retro hangzás eredeti. Meg azokon még az is izgalmas, hogy összevissza vették fel rá a dalokat. Vagy hiányzik valamelyik. Vagy bármi, még a kazetta címkéje is. A szövegekre sem túlzottan lettem kíváncsi ilyen címek alapján, hogy Honey Tongue of Satan, Angels and Acid vagy Death of Heaven. Pedig biztos izgalmas sorokat olvashatnánk a sátán mézesmázos nyelvének nyalintásairól, vagy arról, hogy egy pufók, rózsás arcú angyalkát miként lehet a leghatékonyabban savval szétmarni.

Azon meg, hogy a cd infóján azzal a mondattal, hogy "a legjobb US thrash lemez a Slayer Reign In Bloodja óta", bírják rávenni szerencsétlen kritikust, hogy lelkesen hallgassa a cd-t, majdnem bekaptam a nagylábujjamat kínos röhögcsélésem közepette. Muhaha.

Elaludós thrashes. Szerintem. Remélem, mihamarabb feloszlanak végleg.