Shock!

Az Iron Fire a korábbi Mercyful Fate tagokat felvonultató Force of Evil énekesének bandájaként bukkant fel a köztudatban jó néhány évvel ezelőtt. Azóta kitermeltek magukból négy nagylemezt, a napokban pedig érkezik az ötödik kistestvér To The Grave címmel.

Martin Steene meglehetősen érdekes orgánumát nagyon csíptem a FOE-ben, így reméltem, érdekes lehet egy másfajta zenei közegben hallgatva is. Merthogy a zenei közeg bizony nagyon más! Míg a FOE dalait sötét, misztikus, hátborzongató aura lengte körül, addig az Iron Fire zenéje sokkalta direktebb, hogy azt ne mondjam, szinte slágeres. Tulajdonképpen harcos, himnikus eurometalról van szó (elég csak egy pillantást vetni a borítóra, hisz thor-kalapácstól a viking harcosig minden van rajta), mely nagyban rokonítható a Hammerfall lemezeivel.

A nyitó The Beast from the Blackness is ilyen egyszerű, gyors darab, némi magasztosságot hozó szinti résszel. Tulajdonképpen összefoglalja az egész lemezt egyetlen nótában. A soron következő Kill for Metal sem hoz változást, leheletnyivel vaskosabb alapriff, de egyébként dettó ugyanaz, lespórolva a szintizést. Természetesen a szövegek is illeszkednek a koncepcióba, mind-mind a dicső harcosokkal foglalkozik (March of the Immortals, The Battlefield, Hail to Odin és még sorolhatnám). A címadó nótánál szinte látom magam előtt, ahogy ezerötszáz korsó sör lendül a magasba Wackenben, délután négykor a true metal stage-nél.

Nem rosszak egyébiránt ezek a direkt, azonnal a fülbe ragadó témákkal operáló nóták, épp csak nagyon hamar unalmassá válik a lemez, hiszen majd mind ugyanolyan. Nem válik előnyükre továbbá az sem, hogy a To the Grave tulajdonképpen elejétől a végéig maximális fordulatszámon pörög. A speedelést csak néhol szakítják meg lassabb dolgok, és az első nóta, melybe némi igazi súlyosság is került, az ötödik Cover the Sun. Végre valami kis újdonság, ráadásul Steene néhol egészen úgy vokalizál, mint a Force of Evilben. Sajnos ennek meg a gitárszólója roppant gyenge...

Rokonítható vele még a Frozen in Time valamelyest és az utolsó The Demon Master, ez is egy súlyosabb, középtempós darab, jól is esik a sok speedelés után, mivel a többi nóta gyakorlatilag ugyanazt hozza zöldben, mint a lemez első fele.

Akinek bejönnek az azonnal ható, fogós témákkal operáló muzsikák, és azt sem bánja, ha tizenkét nóta belőlük épp egy tucat, az nyugodtan tehet egy próbát az Iron Fire-rel. Ha más miatt nem is, legalább énekesük egyéni orgánuma miatt érdekesek. Az is valami.