Shock!

John 5 egy egzaltált fejű gitáros srác, aki Marilyn Manson mellől lehet ismerős sokaknak, de feltűnt Paul Stanley valamint Meat Loaf idei lemezén, illetve játszott már David Lee Roth-szal is korábban, most meg Rob Zombieval mocorog. Ez az első szólóanyaga, ami még 2004-ben jött ki és mellesleg kifejezetten élvezhető muzsikát rejt.

Instrumentális a cucc végig, és gyanítom, hogy Johnny fiú egymaga dobhatta össze, mivel full dobgépes, közreműködőkre utaló nyomokat pedig nagyítóval sem találtam a promo cd-n. (Egyedül egy bizonyos Kevin Savigar van feltüntetve társszerzőként néhány nótánál.) Természetesen John 5 és az ő gitárja áll a középpontban, épp csak valami primkó dobalap meg egy rakás effekt került a hathúros alá, amiről így semmi sem vonja el a figyelmet, 100%-ig uralja is a terepet.

Az első pár nótánál határozottan az volt az érzésem, mintha különböző fajtájú és stílusú videojátékok zenéit gyűjtötték volna össze erre a lemezre. Van azért persze egy rakat ilyen-olyan muzsika még, így kellően izgalmas és sokszínű az egész produktum! A kezdő Needles CA riffjét például akár Jeff Waters is írhatta volna a Remains korszakban, az azt követő Fiesty Cadaveres meg full industrial, pici Marilyn Manson hangulattal. A harmadik Pulling Strings aztán fasza kis R'n'R gitározásra épül, és igencsak kár érte, mert a dobgép kiveszi a lendületet, a dögöt a nótából. Egy lazán, feelingesen ütő kollégával csuda klassz kis nóta lehetne... Nem mellesleg Steve Vai hasonszőrű dolgaira emlékeztet!

Van aztán még könnyed, vicces dalocska, némi South Park beütéssel (Sweet Georgia Brown) meg Primus találkozik Marilyn Mansonnal jellegű móka is (Dead Man's Dream), és mindkettő kiváló. Az egyik kedvencem a jó súlyos Flatlines, Thin Lines, ami olyasmi, mint a Prong Rude Awakening lemezéhez készült elmebeteg mixek voltak anno 1996-ban. Szintén király a hagyományosabb, kluttyogás nélküli, tekerős Zugg Island Convict és a rideg, címadó is; a záró, suttogós Goodnight meg teljesen őrült.

Egyedül a countrys dalokkal – négy is felkerült a lemezre, nagyrészük fel- illetve átdolgozás – nem tudok kibékülni, ezekből ugyanis kissé már sok, és európaiként egyébként sem tudom átérezni eme műfaj nagyszerűségét, az amerikai Johnnyval nyilván szöges ellentétben. Nincs is ebben hiba, ezek is jók, csak személy szerint kevesebbel is beértem volna.

John 5 nem egy klasszikus értelemben vett gitárhős, viszont a dalai tele vannak ötletes és izgalmas megoldásokkal, hangszereléssel, effektezéssel, úgyhogy a kluttyogós, furcsa gitárzenékre gerjedőknek maximálisan ajánlhatom. Azt meg csak remélni tudom, hogy a nemsokára érkező, harmadik anyagára már egy hús-vér zenekart – vagy legalább egy dobost – felvonultat maga mellett, mert azért úgy lenne az igazi.