Nem csoda, ha lövésed sincs róla, ki az a John Waite, az idén 59 éves angol születésű énekesnek ugyanis legutóbb bő húsz évvel ezelőtt futott jól a szekere. John akkoriban a Bad English nevű AOR szupergroup élén állt a Journey két agytrösztje, Neal Schon gitáros és Jonathan Cain billentyűs mellett, akikkel két fantasztikusan jó albumot adtak ki. Sajnos azonban a bandában túl nagy egók feszültek egymásnak, így nem is bírták ki együtt túl sokáig. Waite persze már azelőtt is komoly névnek számított, a '70-es években a The Babys nevű csapattal aratott kisebb sikereket, majd szólóban vált igazán ismertté. 1984-ben még egy amerikai listavezető dalt is sikerült produkálnia a Missing You című pop/soft rock félballadával.
John barátunk a Bad English feloszlása után visszatért a szólópályához, mivel azonban a '90-es évek nem éppen a míves, lájtos rockzenének kedveztek, szép lassan ő is háttérbe szorult, és csak egy beavatott, egyre szűkülő körnek muzsikált egyre lágyabban, egyre öregesebben. A legutóbbi, 2007-es Downtown: Journey Of A Heart lemezzel aztán valami végre megmozdulni látszott, még az amerikai country listákra is felkerült az egyik dallal. Így aztán a Frontiers lecsapott rá, most pedig itt a Rough & Tumble.
A cím és a kiadó promószövegei olyannyira szigorodást sugalltak, hogy már majdnem elhittem Waite visszatérését a hard rockhoz. Aztán sajnos az első hallgatás közben rá kellett jönnöm: még az olasz melodikus cég istállójában sem eszik olyan forrón a kását. Magyarán szólva eszedbe ne jusson abban reménykedni, hogy a Bad English debüt vagy a még erősebb Backlash utódja készült el, John ugyanis most sem kívánt visszakanyarodni ahhoz a muzsikához, ami a legjobban állt neki. Nem hard rock, még csak nem is AOR, hanem inkább amolyan szimpla rockzene ez a lemez némi blues-zal, countryval, soullal, poppal megfűszerezve. Nyugis, higgadt, hátradőlős – és bizony megint kissé öreges. De talán eleve hibás hozzáállás is egy Waite korában járó embertől robbanékony, tesztoszteronnal telített stadionhimnuszokat remélni, amelyek hallatán tízesével repülnek a színpadra a tangabugyik. Pláne, hogy John régen sem volt az a kimondott rockisten típus, sem hangra, sem pedig fazonra. Mindig is a finomabb oldalról közelített, és ugyebár a Bad Englishben ott volt mellette az amerikai zenegépek történetének két leghatalmasabb hőse is. Azt pedig lássuk be, hogy Schon és Cain nélkül Waite korábban is inkább ezen a könnyedebb vonalon mozgott.
Ami jó hír, hogy John hangja egy cseppet sem kopott meg. Én személy szerint nagyon szeretem ezt a fanyar, kissé kesernyés orgánumot, amelynek hallatán az embernek egyből az az érzése támad, hogy a torok gazdája pontosan tudja, miről énekel. Waite nem valami ripacskodó áriaművész, előadásmódja hiteles és földközeli, szövegei hangulatosak, egyszerűen minden egyes szót el lehet neki hinni, amit csak kiejt a száján. A zseniális nóták mellett a Bad Englisht is elsősorban ez az általa hozott sajátos jelleg különböztette meg a tucat-AOR formációktól. A Rough & Tumble azonban sajnos még a főszereplő kiváló teljesítménye ellenére sem valami érdekfeszítő. Igényesen megírt és feljátszott nyugirockot rejt, ez nem is kérdés, eszményi háttérzenénél többnek azonban semmiképpen nem nevezném. Még a pár kiugróbb dal (If You Ever Get Lonely, Sweet Rhode Island Red, Love's Goin' Out Of Style példának okáért) ellenére sem. És még amikor feljebb tekerik az erőlködőket, akkor is inkább a Dire Straits vagy Bruce Springsteen neve ugrik be a hallgatónak, mintsem a Bad Englishé. Ez egyáltalán nem baj, de nekem Waite elsősorban akkor is azt a már említett két albumot jelenti, nem pedig a karrier számos egyéb állomását. Tény, hogy az utolsó anyagánál kissé energikusabban sikerült a mostani nekifutás, de ehhez bizony hosszabb távon még akkor sem vagyok elég öreg.
Ismétlem: a hangot imádom, Waite továbbra is zseniális abban, amit csinál, és a világon senki mással nem lehet összekeverni. De ez az egyetlen ok, ami miatt néhanapján majd elindítom ezt az albumot, amikor éppen eszembe jut. Ha egyáltalán.
