Az öt évvel ezelőtti, kiválóan sikerült Timeless Hour bemutatkozás után most négyrészes EP-sorozatba vágta a fejszéjét Jónás Tamás, és mint már a címekből is kitalálható, ez itt most egy évszakok mentén tematizált minialbum-sorozat. Nyilván ebből egyből mindenki Vivaldira asszociál, de természetesen nem a Négy évszak valamiféle szólógitárra hangszerelt átiratáról van szó, noha Tamás persze nem hagyta ki a ziccert, és azért csempészett a zenébe konkrét kikacsintást is az egykori mester irányába. Viszont ennyiben ki is merül a párhuzam, önálló kompozíciókról van szó.
Az utóbbi években meglehetősen ritkán hallgatok efféle instru gitármuzsikákat, és körülbelül mindent elárul a tavaszt és a nyarat feldolgozó első két részről, hogy elindításuk után minduntalan azt kérdezem magamtól: miért is nem? Már Tamás első lemeze is nagyon tetszett, ez a két anyag pedig nyílegyenesen halad tovább az akkori csapáson, ám ugyanakkor új színeket is felvillant a repertoárban. Összességében – és ezt nyilván a koncepció is így kívánta meg – atmoszférikusabbnak, szellősebbnek érzem a mostani nyolc dalt, mint a Timeless Hour dalait, bár Tamás már ott is nagyon figyelt a kellő arányokra, az átláthatóságra. Magyarán szólva ezeket a dalokat az is simán élvezettel hallgathatja, aki életében nem indított el egyetlen efféle albumot sem, mert van hangulata a zenének, és ami még fontosabb, hallhatóan végig van mögötte vezérfonal is. Dalonként is, meg az egyes részegységeken átívelően is. Vagyis pár hallgatás után a tavasz természetesen hangulatilag is egyértelműen eltér a nyártól, még akkor is, ha Tamás zenéje összességében végig egységes marad.
Mivel nem vagyok gitáros, aki zenehallgatás közben azt silabizálja, vajon most éppen milyen skálákat, trükköket, formulákat hall, számomra rövid- és hosszútávon is kizárólag akkor képes szórakoztató maradni az efféle zene, ha ad valami érzelmi pluszt, és nem a villogáson, a technikai bemutatón van a hangsúly. Tamásra ez már az első lemeznél sem volt jellemző, az azóta eltelt idő azonban érezteti hatását, és még kiérleltebbek, még előrehaladottabbak lettek a dalok. És ahogy írtam, kevésbé sűrű is ez a két EP, ami újfent abba az irányba mutat, hogy a magamfajta, nem gitárfetisiszta hallgató is könnyen rájuk kattanjon. Tamás látszólag kevesebbet markol, mint legutóbb, mégis többet fog.
Nem szeretném elhallgatni – nyilván maga az alkotó sem tenne így –, hogy a példaképek, így elsősorban Satriani és Petrucci hatása a mai napig hallatszik akár a zenei megközelítésben, akár egyes dallamfordulatokban, akár egyes riffekben, de ez nem baj. Hogy a legnyilvánvalóbbat említsem pont a két nevezett nagyság vonatkozásában, Petruccin is a mai napig érezhető Satriani, nem igaz? Így megy ez... És amint megszólal egy olyan dal, mint a Rise – kedvenc! –, a Flourish, a Sunflower's Morning, a Sergey Boykov zongoraszólójával ékesített Afternoon Storm vagy az Evening Flight, ilyesmikkel úgysem foglalkozik az ember. Ezek bizony baromi jó dalok, és kész. Nem is cincálom ízekre őket, mert nem szorulnak rá, hallgasd meg őket, és te is érteni fogod, miről beszélek.
Hangzásukat tekintve is erősebbek ezek az EP-k a debütlemeznél, bár azért továbbra is határozottan úgy gondolom, hogy egy állat dobos még így is sokat tehetne hozzá a végeredményhez. Viszont talán ez az egyetlen pont, ahol úgy érzem, hogy lehetne ennél több az anyag, és ez mindent elárul Tamás munkájának színvonaláról. Állati hangulatos, tartalmas, önmagát hallgattató zenéről beszélünk, amit tényleg bárkinek bátran merek ajánlani, aki valami pozitív hangulatú, szó szerint napfényes muzsikára vágyik. És mint említettem, az EP-k élvezetéhez abszolút nem szükséges, hogy te magad is gitározz. Őszinte kíváncsisággal várom, milt hoz majd az ősz és a tél!
Hozzászólások