Shock!

Nincs nagyobb ünnep annál a melodikus rockzene berkeiben, mint amikor új Journey-album jelenik meg. Így volt ez a zenekar karrierjének abszolút csúcsán, a '80-as évek első felében, majd az 1996-os visszatéréskor, de egyedülálló módon ezt lehetett tapasztalni az Arnel Pineda-korszak beköszöntekor is. Persze a Journey tett érte, hogy életművük örökös hivatkozási alap legyen. Egyrészt sosem engedtek a minőségből, másrészt talpon maradtak attól a megrendítő erejű ütéstől, amit Steve Perry kiválása jelentett bő negyedszázada, majd némán tűrték az évtizedes élcelődést, miszerint nem mertek elszakadni a bevált formulától, és ennek érdekében imitátorokkal pótolták minden idők legnagyobb AOR-énekesét.

A fanyalgóknak csak részben volt igazuk. Tény, hogy Neal Schonék Perry távozását követően nem akartak eltávolodni a jól ismert és milliók által imádott tónustól, illetve dallamvilágtól, azt viszont nem lehetett mondani, hogy nem állt szándékukban előre haladni. A Steve Augerivel készült Arrival és Generations lemezeken ha óvatosan is, de észrevehetően igyekeztek frissebb, korszerűbb hangzás és zeneiség felé fordulni, minek következtében egyik anyagra sem lehetett ráfogni, hogy a ′83-as vagy a ′86-os Journey felmelegített változata lett volna. Utóbbi bizonyos dalai kimondottan progresszív gondolkodásmódról árulkodtak. Aztán jött Arnel Pineda, és az óriási sikert aratott első, vele készült korongot, a Revelationt kicsit hagyományosabbra fazonírozták, a 2011-es Eclipse elszabadult muzikalitása viszont megint roppant bátor és előremutató csapat képét mutatta. Az ottani dalok hallatán az ember csak nézett ki a fejéből: hogy a pokolba' lehet még mindig ennyire izgalmas egy ennyi idős banda?

Azóta viszont eltelt tizenegy év. Soha ilyen mértékű pauza nem áll be azelőtt a Journey-sztoriban. Mégpedig azért, mert Neal Schon sokáig nem mutatott érdeklődést a lemezkészítés irányában, amit persze meg lehetett érteni: míg a Revelation bőven egymillió példány felett fogyott az Egyesült Államokban, addig az Eclipse-ből ennek csak a töredéke kelt el, ugyanakkor a turnék sikere töretlen maradt. Nem kell agysebésznek lenni a konklúzió levonásához: ha egy ilyen renoméval bíró társulás új lemez nélkül ugyanúgy teltházas arénákban léphet fel, az átlag amerikai koncertlátogató pedig úgyis csak a régi slágerekre kíváncsi, akkor minek kínlódni és pénzt ölni egy olyan projektbe, ami tudvalevően nem hozza majd vissza a befektetett költségeket? Aztán valami mégis átbillent Schon fejében. Valószínűleg a lezárások alatt nem tudott mit kezdeni a hirtelen rászakadt szabadidővel, ami oda vezetett, hogy a másik főember Jonathan Cain billentyűssel, illetve Narada Michael Waldennel megírták a tizenötödik Journey-opuszt. Aminek a híre persze rögtön felvetette a kérdést, vajon Neal ekkora kihagyás után is tudta ott folytatni, ahol abbahagyta? Azon éppenséggel nem kellett nagyon agyalni senkinek, hogy jó lesz-e a lemez: a fickó akkor is meg tudna írni egy minőségi Journey-albumot, ha az éjszaka közepén, legszebb álmából felriasztva kényszerítenék erre, és az egyik kezét még hátra is kötöznék. A Freedom címre keresztelt visszatérő anyagnak tehát kizárólag arra kellett választ adnia, hogy a Journey továbbra is képes-e annyira érdekfeszítő, figyelemfelkeltő és meghatározó módon hatni, hogy ismét hosszú időre megszabja az AOR zene arculatát.

Nyilvánvalóan csak a saját szubjektív véleményemet tudom megfogalmazni, ami nem megfellebbezhetetlen és nem is fekete-fehér, mindazonáltal remélem, hogy valahol a realitás környékén mozog. Szóval azt érzem, hogy ez az első Journey-mű, ami nem annyira fajsúlyos, mint az elődei, és nem jár fényévekkel a mezőny előtt, ahogy megszoktuk, csupán utcahosszal vezet. A Freedom egy végérvényesen révbe ért zenekart láttat, amely már nem feszegeti a határait, hanem a felesleges kockázatokat elkerülve jutalomjátékot játszik az évtizedek alatt apránként kialakított focipálya akkurátusan felfestett vonalai között. Ezen a pályán viszont pont emiatt minden elfér, ami valaha is jellemző volt rájuk. Bevallom, nem számítottam rá, hogy bizonyos témákkal egészen a '70-es évek Gregg Rolie fémjelezte karcosabb, jammelősebb Journey-korszakáig merészkednek vissza, de ez is megtörtént: a Come Away With Me hippis ősrockja mindenképpen oda – és még messzebbre, a Hendrix/Cream-világig – mutat, de a gyilkos riffre épülő Holdin' On blues rockja éppúgy ebbe az irányba konvergál. Ilyesmi a Hammond orgonás Let It Rain is, amit Neal egy nem szokványos Whammy pedálos gitármotívumra fűzött fel, azonban mindezek ellenére egyáltalán nem tetszik a dal. Van ilyen.

Persze az anyag gerincét nem ezek, hanem a sikerkorszak rádióbarát megközelítését és a közelebbi múlt árnyaltabb dolgait keresztező szerzemények adják. Nagyon pofás a tipikus Schon/Cain-momentum Don't Go lendületes témája és levakarhatatlan refrénje, vérbeli Journey-esszencia az amolyan lelassított Separate Waysként induló Don't Give Up On Us a maga korszakokon átívelő jellegével, míg a You Got The Best Of Me az Escape és a Raised On Radio legrockosabb pillanatait eleveníti fel. Engem speciel nagy örömmel tölt el az is, hogy a Trial By Fire és az Arrival különleges, new age-hatásoktól sem mentes hangulatát is megidézik: a finoman pulzáló Still Believe In Love számomra a korong egyik legjobban elcsípett pillanata, de a Deen Castronovo által csodálatosan énekelt After Glow leheletfinom megoldásai szintúgy hozzák azt a mágikus érzésvilágot. Az album végén elhelyezett hármas blokk ugyancsak olyan, hogy a legkényesebb fan is megnyalja mind a tíz ujját, ha meghallja, kezdve a legutóbbi lemez nagyszerűségéből több mindent felvillantó United We Stand igazán erős tételével, és ez hatványozottan igaz az egyaránt tanári módon felépített Life Rolls On és Beautiful As You Are epikus kettősére.

Ami a többi dalt illeti, nos, a némi modernizációtól sem mentes Together We Run nem adja azt, amit a Journey-től elvárok, messze van attól, hogy világmegváltó legyen (pedig nyitányként annak kellene lennie), de a The Way We Used To Be-t is eléggé vonalra tették, függetlenül attól, hogy azért nem rossz darab. A Cain-féle Live To Love Again viszont óriási talány: oké, hogy klasszik Journey-líra akar lenni, de akkor miért olyanok a verzéi, mint valami kortársabb Bon Jovi-balladának? Szintén nehezen értelmezhető és megkérdőjelezhető az All Day And All Night, ami sokkal inkább késői Def Leppard, mint Journey, az alapriffje és a tempója mindenképpen. Ezek nem világosak, ahogy az sem, hogy miért kellett tizenöt dalt felerőszakolni a korongra mintegy 73 perc játékidőben. Emiatt ugyanaz a helyzet állt elő, mint az új Leppardnál, azaz Schonék is felesleges túlzásokba estek. Ha négy átlagosabb számot lehagytak volna, majdnem maximális lenne az anyag, így viszont csak nehézségek árán hallgatható végig, óhatatlanul elkalandozik a figyelem közben. A '90-es évek közepén volt divat ilyen menthetetlenül hosszú lemezeket kiadni, bele is buktak jó páran.

A hangzást tekintve hosszú idő óta ez az első lemez, amit Kevin Shirley nélkül csináltak, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy megérte mellőzni a dél-afrikai producer szakértelmét. Nem egységes a sound, főleg a doboké nem az, mintha nem azonos helyen és időben vették volna fel őket. Egyébként bármennyire is tisztelem Narada Michael Walden munkásságát, Deen Castronovo vagy Steve Smith azért másfajta dinamikával járultak hozzá a Journey megszólalásához, ami mintha hiányozna kicsit innen. Persze van csomó jó témája, az érzést mégsem tudom elhessegetni. Zárójelben jegyzem meg: több mint érdekes, hogy Castronovo a csapat tagja, énekel a lemezen, a dobtudására ezúttal mégsem tartottak igényt a stúdióban, miközben a koncerteken ott van és üti a bőröket... Neal Schon nyilván tudja, mit csinál, de akkor is furcsa ez, ahogy a két billentyűst és két dobost felvonultató aktuális felállás láttán is vakarom a fejemet. Mi szükség van ott hét emberre, ahol korábban öt is elég volt? Biztos túlontúl szőrszálhasogató vagyok, de ha az ember majd' harminc éve rajongó, akkor bizony így megy ez, kérem szépen.

Nem szaporítom tovább a szót, erről a lemezről még sokat fogunk vitatkozni, az viszont nem kérdés, hogy a Freedom egy inkább többé, mint kevésbé szórakoztató és hallgatható Journey-album, még ha nem is annyira mértékadó, mint az eddigiek.