Shock!

Sosem írtam még a Junkiesról. Ráadásul a legfrissebb alkotásról is eléggé lemaradtam. (Lásd még Glenn Proudfoot.) Sosem kezdtem el agyalni, mitől jó és mitől nem jó a Junkies. Mikor a Nihil kazettája annak idején a magnómba került, még a punk – esetünkben inkább punk rock – sem érdekelt, ám ezeknek a fiúknak a lendülete valahogy megtetszett. Sütött belőle a tétnélküliség, meg valahogy frappáns volt az egész. Meg volt néhány olyan dögös riffjük, hogy simán rájuk tapadtam, a 2004-es Hegyalja-koncertjük pedig máig az egyik legjobb hangulatú fellépésnek számít az élménytáramban.

Na persze voltak menőbb és kevésbé menőbb időszakaik. Nagyon szerettem a Tabut és a Hatot, ezeken az albumokon jólesően elszállós témák voltak, valamint számos élethelyzetemet le tudtam fedni egy-egy frappáns idézettel, Barbaró Attila szövegei helyenként nagyon megfogják azokat a szituációkat, amelyekbe én is belekerültem, de nyilvánvalóan más is így van ezzel, csak Attila – és olykor Szekeres András is – remekül szedik rímbe és ritmusba a gondolatokat. A 2005-ös Szép új világ lemezt követően viszont a dalszerzés eléggé lelassult különféle okok miatt, a hazai lemezkiadás is erős hanyatlásnak indult a zeneipari trendeknek megfelelően, és ez a Junkies tevékenységére is rányomta a bélyegét. Négy év elteltével jöttek ki a Degenerációval, ami után egy kevésbé intenzív periódus következett, és csak 2012-ben jelent meg új lemez, a meglehetősen slágeres hangvételű Mi van veled? Semmi? című album. Ez a gyűjtemény a Junkiestól megszokotthoz képest új megközelítést hozott, ami a dalszerzést illeti, a korábbinál sokkal poposabb, a hazai rádiók hangvételéhez jobban igazodó irányt vettek.

Mindegy most, hogy ennek mi volt az oka, számtalan helyen kifejtette már a legénység meghatározó része, szóval maradjunk annyiban, hogy néhány dal sokáig vezette a népszerű adók slágerlistáit, bírjon ez bármilyen – vagy bármilyen kétes – jelentőséggel, a koncertek látogatottsága a srácok elmondása szerint emelkedett, a közönség fiatalodott, cserélődött, az ortodox rajongók kiábrándultak, a nyitottabbak elfogadták, a friss fülek meg befogadták az újfajta dallamokat. A többség örül. Kérdés, hogy a módosítások mennyire váltak be, azaz mégiscsak fokmérő, hogy a zenekar maga miként ítéli meg a helyzetét a továbbiakra nézve. Az relatíve hamar kiderült, hogy Sajti Levente gitáros jelenléte nem sokat tett hozzá a csapat életéhez, útjaik el is váltak. A most megjelenő Félelem és reszketés Budapesten lemez iránya hasonló a Mivanveledhez, de némileg rock'n'rollosabb, karcosabb megközelítéssel. Az első, azonnal szembetűnő – vagy inkább kapásból hallható – jelenségre nekem nincs magyarázatom, ez pedig a hangmérnöki munka. De erről később.

Ha már használtam a pop jelzőt, akkor ez a poposság a refréneknél érhető tetten általában, bár a dalok hangvétele, megszólalása egyébként is hajlik a könnyedebb irányba, morcos riffeket nem kell keresni ezúttal sem. A lemez első dala, a Hóbort még hozza a Junkies rockos-punkos oldalát, ez akár a Tabun vagy az SX7-en is szerepelhetett volna. A tempó marad a Hagyjatokban is, de itt már a refrén megenyhül, kimondottan slágeresre vették. A szólócskaként felhangzó dallamsor viszont aranyos zenei poén, a Dissevelt-Baltan páros Delta-főcímében hallható sorai köszönnek vissza már-már nosztalgikusan. A folytatásban vegyesen jönnek a visszafogottabb rockszámok és a Szekeres Andris által kedvelt, szólóműveiben képviselt slágeresebb szerzemények. Utóbbira példa a Hazudni muszáj, ahol a szövegvilág is ugyanúgy megfelel a tizenéveseknek, mint a harmincas éveiben járó rajongónak.

Az Édes élet rohanós softrock, ebben szorítottak egy kis helyet a szaxofonos aláfestésnek is, ami elsőre fel sem tűnik, másodjára meg némileg zavaró nekem, különösebb funkciója nincsen, picikét kellemetlen, ahogy ott recseg. Az Áldozat furcsa öszvér lett, verzéje lehetne akár a Sztárgyár tesvére is, a fejhangú – bocsánat, falzettes – átvezető viszont kimondottan dúdolásra késztet. „Fiatal voltam, kellett a pénz", végső soron nem rossz szám, ám a dög hiányzik belőle. A Diófára mondhatnánk, hogy formabontó szerzemény, pedig éppen, hogy nem: ez a kiadványok kötelező Riki-melléklete, morcos, hideg tétel, amilyen a Revelation Mary vagy a Make Me Perfect. Van egy angol nyelvű dalunk is, az On & On, amiben Andris énekel, észrevehető, de egyáltalán nem bántó akcentussal. Az Egy többé-kevésbé szerelemes fiatalember viszonylag gáláns ajánlata című tételben a Keep The Faith akkordjai köszönnek vissza, ám ez inkább kedves mozzanat, semmint plágium, viszont a kórust nem tudom befogadni, valahogy nem illik az előzményekhez, túlzottan más világot hoz be a két rész, ugyanakkor a szófordulatok egész jók a szövegben. A Félelem legkevésbé junkiesos darabja a zárószám, a Pesti sanzon. Egy laza, kora reggeli autókázás hangulatát festi le a szöveg, személyes vallomás a városhoz, de ami nagyon rokonszenvessé teszi az egészet, az a megkapóan disszonáns riffelés a verzék alatt, valamint a kórus mögött hallható, Beatlest idéző zakatolás. Ez a kedvencem az albumról egyértelműen.

Mint azt az elején mondtam, a hangzás eléggé bizarr. Ami megdöbbentő, hogy a lemez súlyosan féloldalas, több lejátszón is kipróbáltam: három-négy egységgel el kell tekerni a balanszot az egyensúly érdekében, máskülönben a gitár szinte csak egyik oldalról szól. Ez lehet, hogy tudatos volt, de nagyon zavaró, nem bírom megszokni. Az énekkel ugyanez a helyzet. Cserébe a felső tamok és a basszus alkalomadtán betorzul (Hóbort eleje, Hagyjatok refrénje stb.), túlvezérelték őket. Egyedül a Diófa van rendben, az a hangképet tekintve is kilóg a sorból, mintha nem is egyszerre készült volna a többséggel, itt kiegyensúlyozott az összkép. És még csak azt se lehet mondani, hogy kalózkodás áldozata lennék, mert a lemezt hivatalos forrásból vásároltam, és mp3, illetve FLAC változatban is hasonlóan bántó jelenséget tapasztalok.

Egy kis technikuskodás után viszont abban állapodtam meg magammal, hogy a Félelem és reszketés Budapesten szórakoztató lemez, az újkori Junkies-képlet szerint készült. A Nihil világával ugyan csak szegről-végről rokon, ám ez simán magyarázható a közben eltelt több mint másfél évtizeddel, ha eléggé befogadó vagyunk, szóval aki azt a hozzáállást várja (vissza) a csapattól, az nyugodtan lapozzon, ez a kiadvány nem neki íródott. Én elleszek vele.