Shock!

Hiába Thomas Youngblood a fő dalszerző és főnök a csapatban, az embereknek alapvetően Khan villan be, ha bárhol felmerül a Kamelot neve. Így aztán amikor a norvég énekes betegsége, megtérése vagy akármi más miatt (gyanítom, sose fogjuk megtudni a pontos okokat) 2011-ben elhagyta a fedélzetet, bizony vakarhatták fejüket a fiúk rendesen. Bár az első két lemezt remekül feléneklő Mark Vanderbilt visszatérésének én kifejezetten örültem volna, a csapat rajongóinak többsége valószínűleg nem osztozott volna örömömben, hiszen az első két anyagon még jócskán mást jelentett a Kamelot-metal, mint manapság. Mark hangja minden tekintetben teljesen más, mint Khané, ráadásul jószerivel semmit sem csinált a Dominion óta, így egyértelmű volt, hogy az énekesi poszton nem lesz olyan comeback, mint a bőgős Sean Tibbets esetében.

Bár a koncerteken rövid ideig kisegítő Fabio Lione élőben tökéletes megoldás volt, abban egyet kell értenem a csapattal, hogy nem lett volna jó ötlet állandósítani. Az áhított fiatal tehetséget végül Tommy Karevik személyében találták meg, akit a rajongók ismerhettek is, hiszen a 2011-es Pandemonium turnén vokalistaként dalolt Fabio mögött. Csatasorba állítása valahol tehát adta is magát. Pláne, hogy hangja és dallamai kísértetiesen emlékeztetnek Khan megoldásaira. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, abszolút kópia a srác, hiszen ha az ember valahogy kimaradt a Kamelot felállása körüli kavarásokból, illetve csak felületesen hallgatja az anyagot, bizony kell némi idő, hogy leessen az a bizonyos tantusz, és ráébredjen, ez bizony nem Roy Khan.

Biztosra mentek tehát az énekesváltással, és a lemezanyaggal is. Merthogy a Silverthorn pontosan azt a fajta muzsikát rejti, amit a rajongók az elmúlt években a csapattól megszokhattak, és persze várnak, illetve elvárnak a mai napig. Érzelmektől átitatott, énekközpontú, végtelenül dallamos és szimfonikus aláfestéssel maximálisan megtámogatott power metalt rejt tehát a lemez, valahogy úgy, ahogy a Black Halo óta mindig. Azt a ziccert tehát kihagyták, hogy a vérfrissítést kihasználva csavarjanak egyet a muzsikán, helyette inkább kissé egy helyben topogva bár, de leszállítottak egy olyan albumot, amit a rajongók borítékolhatóan imádni fognak. Főleg, mert egyértelmű, hogy a Siverthorn klasszisokkal jobb, mint elődje, a kissé harmatos Poetry For The Poisoned, de a Ghost Operát is veri. Az viszont más kérdés, hogy a grandiózusság, a jól bejáratott Kamelot hangzás mögött nincs olyan frissesség, izgalom és átütőerő, ami miatt a Fourth Legacy vagy a Black Halo az egész power színteret tekintve is nyugodtan nevezhető kiemelkedő mesterműnek.

A Silverthornnal olyan biztonsági játékot űznek tehát, mellyel a csapat a Khan elvesztése miatti rázós időszakot könnyen maga mögött hagyhatják, ráadásul rajongókat sem veszítenek eközben. A jól bejáratott sound és a kiváló új énekes persze mit sem érnének jó dalok nélkül, a Youngblood-Palotai tengely Tommy Karevikkal kiegészülve azonban simán veszi az akadályt. A nyitó Sacrimony tuti Kamleot sláger lesz, de a soron következő Ashes to Ashesben is minden benne van, amiért az ember ezt a csapatot szeretheti: remek refrén és riffelés, meg persze némi kis brutál ének a The Agonist pacsirtájától, Alissa White-Gluztól, melynek köszönhetően nekem a Black Halo gigaslágere, a March of Mephisto ugrik be róla. Nem csupán a lemez eleje izmos, később is felbukkannak igazi remekművek, mint a roppant fogós My Confession, az Amaranthe énekes Elize Rydet felvonultató Veritas vagy a tempós címadó, mely szintén minden ízében igazi Kamelot. Tommy barátunk természetesen balladában is erős, a Song For Jolee a maga egyszerűségében is igazi gyöngyszem, ahogy a kissé tán túl hosszú Prodigal Son bevezetője is szép.

Egy szó, mint száz, a Silverthorn egy óvatos album, mellyel a Kamelot minden kétkedőnek sikeresen bizonyítja, hogy Roy Khan után is van élet, illetve a továbbiakban is számolni kell velük. Nem ez a legjobb, sem pedig a legizgalmasabb lemezük, rajongóknak azonban a csalódás így is kizárt.