Shock!

Nagyon mélyről jött vissza a norvég pagan black metal alapcsapat, a Kampfar, egy időre fel is oszlottak, de aztán szerencsésen visszataláltak egymáshoz és a zenekarhoz. Egy meglehetősen brutális kiégés volt ennek a hátterében, a rengeteg koncert következményeként, többségünket mégis teljes meglepetésként érte a 2017-es bejelentés a lant letételéről. Hozzászoktunk már, hogy Per-Joar „Dolk" Spydevold és bandája folyamatosan alkot, és bár valójában sosem voltak részei a színtér első vonalának, rendre irányadó, minőségi munkákat adtak ki a kezükből. A Kampfar megítélése nálam akkoriban fordult kedvezőbb irányba, amikor Ole Hartvigsen gitáros csatlakozott a csapathoz, és a korábbi folkos megközelítés helyébe tradicionálisabb témák érkeztek, ráadásul időközben az is kiderült, hogy Ole és Dolk remek dalszerző párost alkot. A 2014-es Djevelmakt óta egységesen magas a színvonal, és az Ofidians manifest is ebbe a sorba illik, némi csavarral.

Talán az avatatlan fülek számára is egyértelmű, hogy ez egy irgalmatlanul éhes banda alkotása, egy negyed évszázadot megélt mamut újabb nagy harapása. Ebben nyilván a leállásnak is komoly szerepe van, de a lényeg mégis az, hogy Dolkkal az élen úgy dörren most ránk a zenekar, ami a stílus legszebb napjait idézi. A Jonas Kjellgren és Hartvigsen által megálmodott hangzás a tökéletest közelíti, és ha ehhez kellően húzós témák is társulnak, az a nem éppen progresszivitásáról elhíresült pagan metal esetében elegendő is szokott lenni egy kellemesen erős anyaghoz. Ez esetben a hitelességbe se lehet belekötni, ami számomra csakis a Skandináviából érkező bandák esetében ennyire magától értetődő. Aki a promofotók mögé is néz, láthatja, hogy Dolkék ténylegesen megélik ezt a világot, amely olykor talán mosolyra késztetően szögegyszerű megközelítésen alapul, de éppen ebben rejlik a szépsége is.

Szóval a Kampfar továbbra sem akar az új Emperor lenni, amit viszont tudnak, abban vannak olyan erősek, mint mondjuk a magát szintén remekül konzerváló Einherjer. A zene sűrű, sötét, zord fonatába ráadásul nagyon ügyesen szőttek most bele vonósokat és billentyűsöket is, így a változatosság sem szenved csorbát. Ami kimondottan meglepő lehet, az a korábban a Dimmu Borgirt is kisegítő Agnete Kjølsrud szerepeltetése a Dominans című dalban, az egymásnak felelgető férfi/női ének pedig egyértelmű csúcsponttá teszi ezt a tételt az Ofidians manifesten. A másik kiemelkedő pillanat is adja magát a halállal keringőző, szintén női énekkel kidíszített Det sorte képében, ami ha nem lenne ennyire végletesen gyászos, fénypontnak is nevezhetnénk. Nem is könnyű magunkhoz térni a negyven percnyi kíméletlen orkán elvonultával, de akik közel érzik magukhoz a stílust, nem sokkal később már indítják is újra a lemezt.

A Kampfar zenéje is az élet azon dolgai közé tartozik, amit nem kell magyarázni, elegendő meglovagolni a hangulati hullámot, és vigyázni, le ne vessen a hátáról. Reményeket beteljesítő, remek anyag!