Shock!

A kanadai Kataklysmnek eddig igazán csak a Temple Of Knowledge lemezével kötöttem hosszabb távra barátságot, bár az se barátság volt, inkább amolyan haveri szál csupán. Mély nyomott nem igazán hagyott bennem, se a látott koncertek, sőt, a magyarországi Vader - Monstrosity - Fleshcrawl társaságban játszott buli szerintem botrányosan rossz volt, főleg a többi zenekarhoz mérten.

Aztán az előző lemezről valahol hallottam egy nótát, ami igencsak húzós volt, de igazából még nem ösztönzött arra, hogy fejvesztve rohanjak megvenni a korongot. Az amolyan "tékozló fiú visszatérése" volt az állítólag igen hardcore-osra sikeredett Victims Of The A World után. Erre most kezembe nyomják ezt az új lemezt, hogy írjak róla, aztán győzöm keresgélni állkapocscsont darabkáimat a porban. Mert ezek a northern hyperblasterek valami kegyetlent alkottak. Akinek bejött a legutóbbi Lock Up vagy akár a The Crown lemez és szereti a Gathes Of Ishtar (főleg első A Bloodred Path lemezt!) jellegű megadallamos megazúzást is, az máris rohanhat a lemezbolt felé és dadogva kérheti a kata-kata-kataklysm lemezt az eladótól, mert ez (legalábbis számomra) az utóbbi idők legnagyobb, és legemlékezetesebb (szó szerint!) túrását tartalmazza.

A kezdő duó már nyakig belever a földbe függőlegesen. Ahogy az In Shadows and Dust elkezdődik és a fröcsögő, címet böfögő hörgés belép, elszabadul a pokol. Fasza húzós középtempóval kezdenek a fiúk, ami fokozatosan blastbeatbe torkollik, majd még gyorsabba (ja, ez lehet a hyperblast, hehe). Aztán a Beyond Salvation ős-Fear Factory-s kezdésével dettó. De ami a lényeg: olyan állat, nem ritkán 5-6 perces számcsodákat írtak, aminek hatására - bármilyen stílusidegenül is hangzik - szinte látom magam előtt, hogy egy Pecsányi nézősereg egyszerre üvölt. Igen, énekel, hörög, károg, mivel ez a lemez végre megengedi, hogy lenyergeljem állandóan rohanó vesszőparipámat és végre az iszonyatosan acsarkodóra ritmizált (!!!) szövegek megmaradhassanak kicsi, és a szűnni nem akaró ösztönös headbangtől egyre kisebb, agyacskámban. Kitörölhetetlenek az In Shadow & Dust, Where The Enemy Sleeps, Face the Face Of War (abszolút kedvenc!!!) és a Years Of Enlightment refrénjei, pedig nincs benne tiszta ének csak mély és magas kegyetlen bömbölés. Le a kalappal! Ezek a jó értelemben vett, dallamokkal sem fukarkodó, grind/death slágerek olyan szintre emelik a lemezt, amelyet szinte már-már a klasszikus jelző is megillet. Nagyon bírnak dalokat írni a srácok, holott nyilvánvaló, hogy nem olyan képzett zenészek, mint mondjuk amerikai vagy akár svéd kollégáik. Riffjeik egyszerűek, nincsenek agyasra bonyolítva, ösztönszerűek, de éppen ezért kegyetlenül húznak, erőteljesek és őszinték. Szerencsére a melodikus részeiket is nagyon szépen kidolgozták (ha azért nem is olyan mélyek, mint mondjuk az At The Gates-ben), elég példaként megemlíteni a már felröppentet Face The Face... nóta szívbemarkoló dallamait, a záró Hypocrisy-s ikerszóló(!) meg egyenesen könnyfakasztó! Komolyan!

Emellett minden nótában felcsendül valami emlékezetes, ami alapján az egész nótát tudjuk hova tenni magunkban: pl. a Bound In Chains Morbid Angeles, Immolationös, komótos súlyossága vagy az a torzított akkordbontogatás a szinte vizualitásra ösztönző riffel felszerelt Centuries (Beneath The Dark Waters) végén. Aztán az utolsó számban ott a tekerős, váltott gitár- és basszusszóló (aminek hangzása tiszta Manowar, hehe) vagy esetleg a Chronicles Of The Damned dallamos északi lendülete a'la ATG/Gates Of Ishtar.

Egyetlen kritikám a dobost illeti, aki sajnos a hyperblast [nagyon tetszik ez a szó] részeknél csak az egyeket üti a lábgépen, ami személy szerint engem nagyon zavar, mert így azoknál kicsit alábbhagy a lendület, de mindegy, ez csak kekeckedés, mindenért kárpótol a kíméletlen brutalitásba ágyazott ZENE.

Erről nincs mást mondani...