Shock!

Hihetetlen, hogy létezhet 2005-ben egy Kick Axe nevű zenekar, akik ráadásul nem átallanak kiadni egy Rock the World című lemezt! - mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy ez egy 1986-os lemez újrakiadása. A címhez és a banda nevéhez hasonlóan amatőr és idétlen a borító is, viszont a zene közel sem olyan vészes, mint a körítés, inkább amolyan teljesen átlagos, ám mégis kellemes, stadionokba való hard rock, sok-sok AOR elemmel.

A cucc egyik nagy gyengéje viszont rögtön az első hangoknál kiütközik, nevezetesen, hogy borzalmas a hangzás. Semmi gitár, ellenben nagyon hangos, puffogó dob valamint basszus, amik teljesen elnyomják a billentyűket is, és ráadásul a cinek is marha rosszul szólnak. Kicsit olyasmi az egész, mint a nyolcvanas évek nagy slágereinek (nem rock!) hangzása.

Tehát az első pár benyomás nem épp a legkedvezőbb, ám ha ezeken túlteszi magát az ember, az egész mégsem annyira emészthetetlen, annak ellenére, hogy mindent, ami a lemezen elhangzik, ezerszer hallottunk már. A legkézenfekvőbb párhuzam talán a Journey, az ő dalaikat, nótaszerkezeteiket idézik leggyakrabban a nóták, azzal az eltéréssel, hogy a Kick Axe azért mégis leheletnyivel keményebb. Gyakran beugrik még a Kiss is, elsősorban a refrénekről, és ezen hatásokat csak fokozza, hogy George Criston hangjában van egy jó adag Steve Perry sajátosság, de orgánuma néha kifejezetten hasonlít Gene Simmons-éra is. Mindenesetre azért közel sem olyan markáns, mint a példaképek. A lemez közepe-vége felé egyre jobban kiütközik még a Queen hatása is, a Devachan zárását például akár Brian May-ék is írhatták volna, de a Medusában is elég hangsúlyosan jelen van a Királynő.

Jellemző egyébként, hogy minden nótában megadallamos, számtalanszor alávokálozott refrén van, és ezzel sikerül is eladni a dalokat. Mindössze ezeknek köszönhető, hogy a lemez nem fullad bele teljesen az unalomba, ugyanis a nótákban tényleg az ég adta egy világon semmi sem történik azon kívül, hogy kapunk egy nyúlós, ragadós, fülbe mászó refrént. A gitárszólók is olyan semmilyenek, nincs egy sem, ami markáns, felépített, és ezáltal emlékezetes lenne.

Összességében ez nem több, mint egy kissé punnyadt, már-már unalmas lemez, amit csak a vokalista, George Criston ment meg. Nem is annyira a hangja, sokkal inkább az énekdallamai által, ám ez így is - úgy is csak háttérzene kategória.