Rég kezdett bele olyan vehemenciával fiatal csapat felfuttatásába a Roadrunner, mint a michigani Flintből elszármazott King 810 esetében. A tengerentúli metalmédiában orrvérzésig pörgették a bandát, akik ezekben a hetekben már a Slipknot és a Korn előtt nyomják az amerikai arénákban, és cseppet sem lepődnék meg rajta, ha februárban esetleg Budapesten is őket látnánk majd a bohócok előtt a Papp Lászlóban. Ugyanakkor nehéz megfejteni, mitől érzi úgy a patinás cég, hogy ez a csapat lehet a következő nagy szenzáció. Én már a kinyomatott szöveges videók kapcsán is tanácstalan voltam, és mivel azok elég jól körbelőtték a banda világát, a teljes album ismeretében sem értem, mit vár itt a kiadó, és főleg miért.
A King 810 az Egyesült Államok egyik legbalhésabb városából érkezett: az egyébként mindössze párszázezres Flintben hétszer olyan magas az erőszakos bűncselekmények száma, mint az országban átlagosan. Ennek azért van jelentősége, mert a banda imázsa és dalaik szövegvilága is nagyban épít erre a tényre. Pontosabban csak erre épít... Ez persze nem meglepő, mert állítólag ők maguk is balhés arcoknak számítanak, az idei Downloadon például azért nem tudtak fellépni, mert David Gunn énekest és Eugene Gill basszert őrizetbe vették a detroiti repülőtéren valami homályos régebbi ügy miatt. És ha ez nem lenne elegendő, természetesen az összes szövegük fegyverekről, erőszakról, elnyomásról, a kőkemény utcai életről szól. Annak idején a súlyosabb zenei színtéren is volt már pár reneszánsza ennek a hip hopos körökben folyamatosan alapnak számító gengszter-vonalnak, legutóbb a '90-es évek első felében ment nagyon a gettós-bűnözős stílus. És ugyan annak idején én is széthallgattam az első Body Countot, a korabeli Biohazard-, Madball-, satöbbi-cuccokat pedig a mai napig nagyon jónak tartom, őszintén szólva nem ragaszkodnék ahhoz, hogy a dolog megint fősodorrá váljon.
Ha egyébként mindez a King 810-en múlik, különösebben nem félek egy újabb hullámtól, ugyanis harsány imázs ide, öncsonkító szövegek oda, a zenekarban egyelőre a világon semmi különleges nincs. Hazudnék, amennyiben azt állítanám, hogy nem pislákol ott bennük valami mélyen, és azt is simán el tudom képzelni, hogy élőben gyalulnak, a Memoirs Of A Murderer viszont nagyon messze van attól a szinttől, hogy forradalmat robbantson ki akár Flintben is, errefelé meg aztán pláne. A zene kapcsán amúgy Iowa a legnyilvánvalóbb párhuzam, néhol szakasztott olyanok, mint egy extra ütősök nélküli, a dallamos oldalra lényegesen kisebb hangsúlyt fektető – és sokkal kevésbé izgalmas – Slipknot, de nem szűkíteném le ennyire a képet. Szóval inkább azt mondom, összességében néhol kifejezetten azt a benyomást kelti a csapat, mintha egy mai, eseti deathcore-os tapasztalatokkal és még korszerűbb hangolással rendelkező alakulat állna neki ezredfordulós nu metal-témákat nyomatni. Szimpla, groove-os riffekre, brutális szaggatásokra épülő, elég egysíkúan sötét, kilátástalan és agresszív muzsika ez Gunn folyamatosan acsargó előadásmódjával.
Akadnak a lemezen abszolút működőképes dalok: nem mondom, hogy magamtól agyon fogom hallgatni a nyitó Killem Allt, a nagyon slipknotos Murder Murder Murdert, a talán legfogósabb Fat Around The Heartot vagy a beteg Boogeymant, de simán el tudom képzelni, hogy megfelelő előadásmóddal társítva ezek a dalok hengerelnek élőben. Viszont mellettük sajnos túlsúlyban vannak az agyatlanul zúzó, nem túl izgalmas darabok, amelyekben a nyers agresszión kívül tényleg semmi sincs, beleértve ebbe sajnos a fantáziát is. Gunn hangja valóban elég jellegzetes, fojtott orgánuma, szenvedő-dühöngő előadásmódja azonban hosszabb távon sajnos baromi idegesítő tud lenni. A tizenhat számos lemez eleve istentelenül hosszú, de ennek fényében is komoly hiba és aránytévesztés, hogy a frontember két acapella pofázós tételt is kapott, így összesen tízperces időkeretben fejtegeti gondolatait kissé ritmikus stílusban a semmibe mindenféle zenei aláfestés nélkül. Talán intróként, egyszer, tíz másodpercben elmenne a dolog, így azonban szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire fárasztó. Kábé mintha direkt önmaguk paródiáját akarták volna elkészíteni...
És hogy akkor miben is érzem azt a bizonyos pislákolást? Talán meglepő, de pont a lassú dalokban, ezek ugyanis messze magasan a legerősebbek a lemezen. Legyen szó a Take It kifacsart, beteg country/bluesáról, az atmoszférikus Eyes meglepően hatásos, érzékeny és finom dallamairól, a vonósokkal alábúgatott Devil Don't Cryról vagy a keserű, gyászos State Of Nature zárásról, ezeknél hirtelen azon kapja magát az ember, hogy odafigyel, és úgy érzi, végre tényleg történik valami a lemezen. Utóbbiak miatt hajlamos vagyok azt mondani, hogy pár éven belül akár még meglepetést is okozhat a csapat. De ami pluszpontot adnék nekik emiatt, azt sajnos egyből le is kell vonnom a két hörgő-nyomorgó-szófosó Gunn-tiráda miatt, mert azok viszont büntetnek.
Hozzászólások