Sokat vártam az új King's X lemeztől, mivel a kultikus houstoni trió az előző Ogre Tones-zal ismét olyan formát mutatott, amilyet már évek óta nem, ráadásul ismét Michael Wagener csúcsproducerrel vonultak be a stúdióba. Az XV végül a várt elsöprő anyag helyett szimplán csak jó lett, de talán eleve hibás hozzáállás volt abban reménykedni, hogy Doug Pinnick, Ty Tabor és Jerry Gaskill képes lesz még valaha is minden ízében tökéletes mesterművet letenni az asztalra. Azok az idők elmúltak, és nekik végülis az első öt lemezük perfekt volt, miközben más zenekaroknak egyetlen ilyen sem jön össze az egész karrierjük során...
Ha nem ismered a King's X-et, egy klasszikus gitár-dob-basszus felállású rocktriót képzelj el vastag, húzós, groove-osan súlyos riffekkel, amikre egy soulon és gospelen edzett torkú fekete frontember kanyarít valószínűtlenül fogós és szenvedélyes dallamokat. Annak idején egyaránt rengeteget tanultak tőlük a grunge-vonal és a nu metal-mozgalom képviselői, rajongóik között pedig olyan illusztris muzsikusokat tarthattak számon, mint Jerry Cantrell, Yngwie Malmsteen, Gene Simmons, szegény Dimebag Darrell, David Ellefson vagy a teljes Dream Theater legénység. A nagy áttörés ugyanakkor elkerülte őket, és ahogy zajlottak az évek, az első korszak páratlanul életigenlő, pozitív kicsengésű hangulata is egyre melankolikusabbá, befelé fordulóbbá vált. Sosem csináltak gyenge albumot, de a '90-es évek közepétől kezdve néhány felvillanást leszámítva azért erősen megkopott a régi mágia.
A húzósabb, dinamikusabb Ogre Tones-zal szemben az XV ismét az elmélkedősebb, sötétebb vonalat képviseli, és ugyan a legjobb pillanatokban még mindig benne van a csapatra jellemző varázslat, a túlságosan elragadtatott szavaktól azért óvakodnék. A nyitó Pray, a nagyon rushos kezdésű, majd fülsimogatóan betonozó Rocketship, a kirobbanó Alright, a Ty Tabor énekelte I Just Want To Live vagy a borúsan súlyos Love And Rockets (Hells Screaming) hallatán minden rajongójuk elégedetten dől majd hátra, ezek ugyanis megbízható King's X himnuszok, és akad még itt pár jól eltalált szerzemény, ám ezek mellett túl sok a pihenős, belassult hangulat, amik persze önmagukban mind rendben vannak, de összességében mégis leültetik itt-ott az albumot. Pár nótát talán le is lehetett volna hagyni a 14-ből. Nagy gond persze nincs, hiszen ez még mindig a King's X: még ha egy kicsit az ő fantasztikus torka is kopni látszik, Doug Pinnick védjegyszerű dallamai a kevésbé izgalmas alapokat is vibráló élettel töltik meg, és úgy általánosságban véve is jól esik hallgatni a lemezt, arra viszont nem alkalmas, hogy új rajongókat szerezzenek vele.
Nincs szívem 8 pontnál kevesebbet adni egy King's X albumra, nem is biztos, hogy indokolt lenne, de lehetőleg ne ezzel a lemezzel kezdd el az ismerkedést, ha eddig kimaradtak az életedből. Out Of The Silent Planet, Gretchen Goes To Nebraska, Faith Hope Love, King's X, Dogman – ezek olyan klasszikusok, amik nélkül tényleg szegényebbek és szürkébbek a mindennapok, a többi csak ezek után jöhet. És garantáltan jön is majd, ha egyszer ráéreztél, mitől is annyira jó ez a mostoha sorsú csapat.
Hozzászólások
9/10.