A Krisiun is a metálszíntér Motörhead-recept alapján üzemelő bandáinak sorát gyarapítja: nem nagyon módosult náluk az irány a kezdetek óta, amit csinálnak, azt kisebb-nagyobb színvonalbeli kilengésekkel, de azért alapvetően megbízhatóan hozzák. Sőt, még a triófelállás is stimmel, ami ráadásul a kezdetek óta változatlan. Az ilyesmit nevezik maximális elhivatottságnak, és minden körülmények között muszáj díjazni. Főleg, hogy Alex Camargo, Max Kolesne és Moyses Kolesne a diszkográfia egyik erősebb darabját szabadították ősszel a világra – ami, valljuk be, időszerű volt, mert az utolsó néhány lemezük meglehetősen felejthetőre sikerült. A Mortem Solis egyértelműen előrelépést jelent.
A brazilok a kezdetek óta a death metal egy különösen pusztító, gonosz és elvetemült változatát művelik, ami egyszerre technikás és zsigerien brutális, ugyanakkor rejlik benne egy sötét, kifacsart, ebben a formában beazonosíthatóan rájuk jellemző gonosz íz is. Ha valami, utóbbi az elejétől kezdve mindenképpen komoly megkülönböztető jegy a Krisiunnál, és most szerencsére teljes pompájában virít. Nem nevezném magamat rajongónak, de rokonszenvezem a bandával, mióta csak először láttam őket élőben a Morbid Angel előtt, még a megboldogult E-Klubban, szóval meg szoktam hallgatni az aktuális lemezeiket. Az utóbbiak nem adtak okot sok örömre: mindig hozták a kötelező paneleket, de a nagy szögelés közepette valahogy szürkülésnek indult az a bizonyos éjfeketség. Most viszont – és ezért írtam fentebb, hogy a Mortem Solis az életmű felső traktusába kívánkozik – szinte végig elég markáns dalok töltik meg az anyagot.
Pihenőt persze nem igazán hagynak közben. A másfél perces, egzotikus megszólalású Dawn Sun Carnage atmoszférikus átvezetését és a Temple Of The Abattoir, illetve a Worm God disszonáns, nyomasztó kezdéseit leszámítva végig full fordulatszámon pörögve aprít és zúz a banda, és ezek a lassabb, kimértebb részek sem hoznak megnyugvást, csupán időt hagynak némi lélegzetvételre. De ez így van rendjén, mindig is ilyenek voltak. Ám a Sworn Enemies, a Serpent Messiah és a Swords Into Flesh nyitó hármasa ezúttal valóban elementáris erővel tapossa ki a hallgató belét, ezekben a dalokban a kötelező agresszión túl is tényleg topra tette magát a zenekar. Ráadásul a lemez szerintem egyértelműen legjobb dalával, a súlyos, groove-osan málházós, aztán nagyon okos gyorsulásokat hozó Necronomiconnal még emelik is a tétet. Később azért akadnak szokásosan darálós-préselős, inkább csak megbízható, mintsem kiugróan izmos brutalizálások is, de azt az egymással szabadon behelyettesíthető jelleget ezúttal utóbbiakban sem vélem felfedezni, mint például az előző néhány album dalaiban. Az említett Worm Goddal pedig megint nagyot dobnak a végén, a bontogatós rész például egészen különleges itt.
Mivel abszolút nem hosszú, nem is fullad unalomba a hangzását tekintve is igen meggyőző Mortem Solis, ami ugye nem mondható el minden korábbi albumukról. Sőt, a legutóbbi Scourge Of The Enthroned pár perccel rövidebb volt ennél, és úgy is untam. Most azonban rendesen felszívták magukat, tényleg az egyik legjobbjuk ez a lemez. És ennyi év után ez azért szép eredmény.
Hozzászólások