Shock!

Biztos többen is egyetértenek velem abban, hogy a brazil Krisiun nem egészen az az elmélyült filozofálgatásokat beindító csapat, nálam mégis páros lábbal rúgta be az elmélyült, meditatív merengés képzeletbeli ajtaját az új, ki tudja, hányadik, és ki tudja, milyen című lemezük. Először azon gondolkodtam el, mi a fenéért is létezik még ez a csapat. Merthogy a zenéjük totálisan középszerű, sohasem számítottak igazán meghatározó tényezőnek sehol, kivéve talán azok számára, akiknek tényleg mindegy, csak dörögjön a blastbeat, sisteregjenek a masszariffek, és süvöltsön az a tucathörgés. Elsőre könnyű beleesni a rajongói csapdába, az intenzív brutalitás azonnal ledönti az embert a lábáról, és könnyedén beindítja a nyakizmokat is. Csakhogy ez átverés. Mint a legtöbb hasonszőrű csapatnál, ha a motorháztető alá kukkantunk, nem találunk mást, csak egy döglött és mumifikálódott patkányt, ami még holtában is cinikus vigyorral mered ránk, ahogy jót mulat az igénytelenségünkön. A tetem fekete gombszemeiben pedig egy csőlátású, az újtól irtózó, és csakis a változatlanságban értéket látó, meglepően könnyedén megvezethető, cseppet sem fiktív karakter tükröződik: az átlag rocker.

Lehet, hogy csak velem van a baj, és idő előtt kezdek megkeseredett vénember lenni, aki már nem vágja hanyatt magát minden egyes lemeztől, amin torzított gitár dübörög. De a helyzet az, hogy az új Krisiunhoz hasonló albumok döbbentenek rá, milyen rövid is az élet, és mennyire könnyű elvesztegetni azt a kevés időnket is, amit ezen a világon tölthetünk. Ádám fogalmazta meg jól a néhány héttel ezelőtti podcastes interjúban ezt, vagyis hogy legyen bárki bármekkora rajongó, amint halad előre az életében, egyre sűrűbbé válnak a napjai, egyre kevesebb ideje marad zenét hallgatni, és ezzel arányosan egyre nagyobb hangsúlyt is fektet a szelektálásra. Azt hiszem, ez az egyik ok, ami miatt annak idején reformáltuk a pontozási rendszerünket a Shock!-on, de amihez mégis mintha még mindig nehezen tudnánk mi is kötni magunkat. Visszalapozva a magazin korábbi számaiban, meglepődve találtam a csupa nyolcas értékeléseket a korábbi Krisiun-lemezknél, azon pedig csak még jobban ledöbbentem, hogy a cikkeknél egy roppant ismerős név, az enyém áll. No, nem mindegyiknél, szerencsére párat kollégák is írtak, akik nálam józanabbul ítélték meg a brazilok akkori, konstansan szürke korongjait. A Scourge Of The Enthronednál nem akarom többé megismételni a szemfedős metalos hibáját, ideje kritikusabban gyomlálni.

Fentebb egyáltalán nem túloztam, amikor az új lemez címével humorizáltam. Teljesen mindegy, hogyan nevezi a csapat a tizedik anyagát, ugyanaz hallható itt is, mint a korábbiakon, minimális témavariálás mellett. Még a hangzásban sem találtam lényegi eltérést az előző alkotásukhoz képest, leginkább a borító terén történt jelentősebb változás. És többé olyan kifogásokat sem akarok hallani, hogy nem kell minden csapattól világmegváltást várni, elég csak az, hogy jó zenét írjanak. Igenis kell világmegváltást várni, de legalábbis valami olyat, ami miatt érdemes időt áldozni a lemezre, máskülönben nagyon alacsonyra helyezzük a lécet, és legfőképp a saját életünkkel bánunk tiszteletlenül, ha tudatosan és kedvtelésből pocsékoljuk az időnket. De még ha ostobaság is egy Krisiuntól elvárni a keményzenei forradalmat, az azért minimum, hogy ha valakik hangszert ragadnak, és huszonnyolc éve zenélnek, akkor mutassanak fel valami fejlődést. Ez itt nincs, csak ugyanaz az állóháború, amit a saját, kitörni és tombolni vágyó kreativitásukkal vívnak. Mert ezúttal is akadnak jobb pillanatok, mint minden Krisiun-albumon, csak épp maguk a tagok azok, akik folyamatosan szorítják vissza a saját, eredetiségre törekvő alkotói vágyukat, ami neadjisten arra sarkallná őket, hogy letérjenek végre a megfáradt, rutin death/thrash-vonalról. Legalább annyira, hogy emlékezetes legyen végre egy lemezük. Mert például hangulatosak a címadó morózus harmóniái, és az Electricide szólója is kellemes, de ezek csupán csontdarabkák, amikből még egy fél csontváz sem áll össze, a hús pedig, ami akad, csak kiszáradt, rágós, halott rost.

Lehet védeni a csapatot, mint ahogy mondjuk a Backstreet Boys visszatérését is, csak épp értelmetlen. Túl sok a zene még a karcosabb stílusokban is ahhoz, hogy ideje legyen vastagabb bőrt növeszteni, és végre kíméletlenül kritikusnak lenni mindennel, amire mások azt mondják, hogy nem kell tőle sokat várni, és akkor egynek elmegy. Csúnya szóval élve azt is lehetne mondani, legyünk igényesebbek. Csak attól, mert valami egykor jó volt, még nem lesz automatikusan jó ma is, ami pedig régen is csak középszernek számított, és ma sem több ennél, azt érdemes elfelejteni, és keresni helyette valami jobbat.

A Krisiun április 2-án Budapesten koncertezik a Septicflesh, a Diabolical és a Science Of Disorder társaságában. Részletek itt.