Shock!

„Brazília vezető death metal fogata", hirdeti a promószöveg a friss Krisiun lemez kapcsán. Hogy vezető csapatnak számítanak-e odaát, azt nem tudom, de hogy a legismertebb brazil death horda, az biztos (a Sepultura bonyolultabb eset, őket ne vegyük most bele ebbe). A három évvel ezelőtti Southern Stormot a kelleténél jobbra értékeltem, bár azt máig fenntartom, hogy az volt a zenekar egyik legerősebb alkotása. Most meg itt a nyolcadik korong, amit olyan hangzatos marketingrizsával vezettek fel, minthogy ez a lemez egészen más lesz, mint az előzőek, a csapat teljesen megújult, megdöbbentik majd a világot, és nem fogjuk elhinni azt a forradalmat, amit ez a három déli fickó művel.

Nem hibáztatom a Century Mediát. Nem lehet könnyű manapság egy lemezkiadó cég élete, főleg, ha az metal zenére specializálódott. Valahogy reklámozni kell a termékeket, ami igen komoly nehézségekbe ütközhet, ha egy olyan zenekarról van szó, amely idestova tizenkilenc éve gyűri ugyanazt a típusú régisulis death metalt, s lemezei között legfeljebb nagyítóval lehet rábukkanni különbségekre. Sokkal hitelesebb lett volna, ha a kiadó inkább úgy hirdeti a The Great Executiont, mint a csapat eddigi legintenzívebb és legkimunkáltabb lemezét.

A három testvér, Alex Camargo énekes/basszer, Moyses Kolesne gitáros és Max Kolesne dobos ezúttal nagyon ráérzett arra, mi fán terem a marcona death metal. Pedig ezúttal se hagytak ki több időt két lemez között, mint általában szoktak, és mégis, talán most sikerült leginkább elcsípniük a lényeget. Mindenféle intró nélkül csapnak a The Will To Potencybe, amely igen letisztult, kiérlelt death darab. Egyébként az előzetesen beharangozott latin hatások közül itt hallhatjuk az elsőt a dal legelején, mintegy fél percben. A másik hasonló a The Sword Of Orionban hallható, itt pedig a dal végén, de ez is nyúlfarknyi latinos játékot jelent csupán. Vagyis nagyjából ennyit a nagy reformokról és megújulásról. Viszont ha keményvonalas death metalként kezeljük a lemezt, csalódás kizárva. Habár az egyórás játékhossz sok ebből a tömény muzsikából, amennyiben részleteire bontjuk az albumot, nehéz kivetnivalót találni benne. A Blood Of Lions egy középtempós, masszív tétel, persze Max Kolesne lábai itt is meg-megugranak a kétlábgépen. A címadóban is megfelelő egyensúllyal játszik, vagyis nem cifrázza túl, de mindig ott üt és annyit, ahol és amennyit épp kell. Mondjuk a pergőhangja elég sovány lett, bár ez valószínűleg nem az ő hibája.

Vérbeli mammut-death a Descending Abomination, határozottan menete lelőre, nem kevés militarista él szorult belé, ami egyébként mindig is jellemző volt a trióra. A másik Kolesne játéka élvezetes, és az irányzat szabta határokon belül még változatosnak is mondható, szólói pedig nemcsak helykitöltésre szolgálnak. Kiemelkedő még az emlékezetes témákkal pusztító Violentia Gladiatore is, de a záró, nyolc és fél perces Shadows Of Betrayal is megér egy misét. Egyedül az Extincao em Massa című szerzeményt hagytam volna le, amelyben egy általam ismeretlen helyi banda pacsirtája vinnyog rettentően idegesítő módon.

Csakúgy, mint tavaly az Immolation (amelyről saját bénaságom miatt maradt el a recenzió), a Krisiun is megmutatta, hogy öreg rókáktól is lehet még ravaszságra számítani. Rövidebb lemezhosszal és ráncba szedettebb hangzással még jobb is lehetne ez az album, és ha megtehetem, utólag le is fokozom a Southern Stormot egy ponttal. Így már reálisabbnak érzem a The Great Execution nyolcasát is. Vagyis ez egy erős lemez, majdnem zseniális a maga nemében.