A több mint 35 éves (!) svájci Krokus errefelé nem számít igazán ismert névnek, otthon azonban nemzeti hősök, és a '80-as évek első felében Nyugat-Európában és a tengerentúlon is jól futott a szekerük. A csúcsra minden bizonnyal az 1982-es One Vice At A Time és az 1983-as Headhunter albummal értek fel, utóbbi az Államokban is platinalemez lett: svájci előadó sem azelőtt, sem azóta nem büszkélkedhetett ilyesmivel.
Habár a mainstream sikerek nem tartottak túl sokáig, az AC/DC-s boogie rock egyik legnagyobb mesterének számító zenekar azóta is folyamatosan létezik. A felállás persze menet közben rengeteget változott, a 2006-os Hellraiserhez képest azonban elég komoly visszarendeződésre került náluk sor az utóbbi időben: a Hoodoo-t készítő tagság megegyezik a One Vice At A Time-on hallhatóval.
Mivel az AC/DC ismét kiemelkedően jó kört fut a Black Ice lemez óta, és az Airbourne sikerei is azt igazolják, hogy az efféle zene sosem megy ki a divatból, Marc Storace-ék eleve jó alapozással láthattak neki a tizenhatodik stúdióalbum munkálatainak. Hallhatóan érezték, hogy a felállás miatt komolyak az elvárások velük szemben és nem adhatnak ki akármit a kezeik közül, a Hoodoo pedig ennek megfelelően nagyon erősre sikeredett. Ha nem szereted Angus Youngékat, garantáltan nem ez az album lesz a kedvenced, ha azonban vevő lennél egy leheletnyivel kommerszebb, stadionrockosabb megszólalású AC/DC-re Bon Scott valaha élt legjobb imitátorával a fronton, nem nagyon nyúlhatsz mellé a Krokusszal.
A Hoodoo azt a típusú rock'n'rollt rejti, amin egy pillanatig sem kell gondolkodni, ellenben szinte bárhol, bármilyen körülmények között roppant szórakoztató. A stílus jottányit sem változott, a dalok azonban szinte kivétel nélkül fogósak, újra meg újra hallgattatják magukat. Storace-ék ráadásul korukat meghazudtolóan fiatalos dinamikával nyomulnak, még az adrenalinbomba Airbourne mellé odatéve sem vall szégyent a lemez, és efféle, az ötvenes éveik végét taposó muzsikusok esetében nagy szó. A Hoodoo Woman, a Rock'N'Roll Handshake, a lassabb, kimértebb és melodikusabb Ride Into The Sun és társaik elsőrangú szerzemények, ráadásul kellően változatos is az album, korántsem szürkülnek bele ugyanabba a négynegyedes tempóba. Az ilyen szimpla, alapvető zene hosszabb távon könnyen válhat egysíkúvá, a Krokusnak azonban sikerült elkerülnie a csapdát.
Negatívumként tulajdonképpen csak a Born To Be Wildot vagyok kénytelen értékelni, ami még úgy is végletesen elcsépelt, ha a gitártémákat szinte teljes egészében átformálták. 2010-ben, tizenötezer-hatszáznegyvenhetedikként egyszerűen gáz feldolgozni ezt a dalt, és nem is létezik rá elfogadható mentség. Le is vontam tőlük miatta egy pontot... Ettől eltekintve azonban nem tudok és nem is akarok belekötni a Hoodoo-ba, ez bizony egy baromi jó rocklemez.
