Shock!

Itt vannak ezek a nagyon kedves figurák Los Angelesből – részben Angliából –, akiknek történetét már nem nagyon szeretném körbejárni, mert a felhalmozott karakterek nagyon elvinnék az ismertetőt egy egészen rocktörténeti irányba, de mivel ezt a széleskörű tájékozottsággal felvértezett, ám a dagályos mondatok esküdt ellenségének számító kollégám sem a Renegades, sem a Checkered Past elemezek kapcsán nem eresztette bő lére, én is szívesen tekintek el ettől. Maradjunk annyiban, hogy az igazi, vagyis az első három L.A. Guns meghatározó zenei irányát, stílusát, hangképét meghatározó kettős, vagyis Tracii Guns és Phil Lewis az elmúlt öt-hat évben nagyon kedvelik egymást, és sorra adogatja kifelé az albumokat, mintha muszáj lenne.

Mi legyen a viszonyítási pont? Nekem sajnos a legsunsetstripebb Sunset Strip-album, a Cocked & Loaded. Minden idők leglezserebb, legnyeglébb kiadványa. Vagy esetleg a jóval komolyabb, de inkább mondjuk úgy, érleltebb, szívet melengetően bársonyos rockhangzású Hollywood Vampires? Mindegy. Akármelyiket is választjuk, tényleg minden irányból oda jutunk, hogy régen minden jobb volt. A korábbi kiadványok már kellően megedzettek, így mikor a szeretve tisztelt Tracii előáll egy új ötlettel, riffel, akkor már tudom, hogy védekező üzemmódba kell kapcsolnom. Lewis korántsem képzett, de így is nagyon karakteres orgánuma védjegy, megismerni, hogy ez a valaha volt, kíméletlenül laza, ugyanakkor feszes napfényrock-banda szól a hangfalakból, de a lazaság már rég a múlté. És mintha tényleg csak azért raknák össze a soron következő gyűjteményt, hogy összerakjanak valamit. Úgy is szól.

A Black Diamonds nem indul túl jókedvűen, igazából kimondottan borongósan kiabál ránk már a bevezető riff is, Lewis nemkülönben. Pincehangzású minden ráadásul, és én csak azt kérdezem magamban, hogy miért kell ez nekünk, és akik ezeket a dallamokat alkották, ők vajon mennyire élvezik egyáltalán? You betray. Guys, you may betray your fans, I must admit. A Wrong About You is olyan, mintha ennek lenne a második része, és bár nagyon traciis a felcsendülő gitárfigura, a húzás nem jön belőle sehogy sem, ráadásul Adam Hamilton kellően szét is csapkodja az egész számot. Keresem, hogy miért is hallgatom én meg ezt az egészet, amikor a harmadik dal, a Diamonds a maga álmosságában is kedves üzenetével némi klasszikus ízt vissza próbál csempészni a dallamokba. Régenmindenjobbvoltban egy ilyen melódia volt a műsor halvány része, most ezek a jobb pillanatok.

A következőkben felcsendülő dalok is pont úgy hangzanak, de ami még rosszabb is, úgy jönnek ki a hifiből, mintha másnapos házmesterek lennének egy kopott lakótömbben, és most keltették volna fel őket, hogy még csak elnézést se kérjenek a szájszagért. Itt van ez a Shame, aminek a taktusai emlékeztetnek egy rock'n'roll lazulásra, de egész egyszerűen mintha hatalmas mézesbödönben játszanának a fiúk, annyira nyúlós az egész, és ezen még Phil nyivákolása se segít. A Shattered Glass ütemei a korai lemezekről köszönnek vissza, még egészen elfogadható is a hangulata és előadása, Guns mester is rákanyarított egy távolról se virga, de annál hangulatosabb traciizmust.

Nem akarok felsorolásba sodródni, hiszen ez a korong az elejétől kezdve a végéig ugyanabban szenved: nemtörődömségben. Van rajta még egy Lowlife című tétel, ami talán a legtöbb lendületet mutatja, de ez sem az a szám, amit akár önmagában is meg akarnék hallgatni. A végén a Like A Drug is hasonló, még az is lehet, hogy valami demóról lopták ki, mert itt talán még azt is rá tudnám mondani, hogy szenvedély van benne. És igen, az egészből a szenvedély hiányzik. A hangzás pusztítóan kisipari, ami fájni tud, de nem öl meg. A szenvedély hiánya viszont a bordába könyököl, és elveszi a kedvet a törekvéstől, hogy kicsit is barátkozni akarjunk a produkcióval. Kár érte, mert Tracii Guns, na meg Phil Lewis sokkal többet jelentenek az egész műfajnak annál, mint hogy így erőlködjenek évről évre, amit – szinte biztos vagyok benne – ők is unnak.

Az értékelésben, már ha számít is bármennyire, vastagon benne van a hagyománytisztelet.