Kissé megkopott már a Phil Lewis és Tracii Guns újonnani egymásra találása feletti eufória az L.A. Guns táborában, a banda pedig beállt hétköznapi működésre. Láthatóan elvannak ebben a formában, hiszen a Checkered Past már a harmadik stúdióalbum a nagy kibékülés óta – pluszban egy koncertlemezük is kijött –, és menet közben Steve Riley meg Kelly Nickels lemezig jutott mutációját is sikerült leszerelniük, vagyis minden feltétel adott a gondtalan működéshez. Pontosabban adott lenne, ha normálisan turnézhatnának, szóval inkább azt mondom, most már mindenük megvan, amit egy hasonló szinten mozgó, hasonló korú banda remélhet a világjárvány okozta turnéügyi agonizálás közepette.
A Checkered Past ennek megfelelően nagyjából olyan, mint amit az ember egy hasonló szinten mozgó, hasonló korú bandától vár: korrekt, jellegzetes L.A. Guns-album forradalmi vívmányok nélkül. A nagyjából kitételem pedig a hangzásnak szól, ugyanis ezen a téren Traciiék – érthetetlen okokból – megint léc alatt teljesítenek. A legutóbbi The Devil You Know-hoz képest érzek némi pozitív elmozdulást, de az ideálistól sajnos messze van ez a bárdolatlan, rossz értelemben véve zajos-koszos, dobozszerű sound, pedig ma már tényleg nincs szükség Hollywood Vampires-szintű kiemelt büdzsére egy megfelelően megdörrenő új lemezhez. Érdemes elindítani egymást után ezt az albumot meg az új Amberjacket, valósággal üvölt a különbség a magyar zenekar javára, pedig kétlem, hogy kettejük közül ők gazdálkodnak komolyabb összegekből... Érthetetlen, de tényleg.
Ha viszont az ember túllépett a puffogó dobokon, a túlságosan előre kevert Philen, a kelleténél hátrább zsizsegő gitárokon, illetve a meglehetősen dinamikátlan összképen, korrekt L.A. Guns-cuccot kap. Az előző albumon elmozdultak kissé súlyosabb, mondhatni, fémesebb irányba, most viszont túlnyomórészt megint a klasszikus sleaze'n'rollos irány a meghatározó. Mindjárt a nyitó Cannonball is kellemes darab erről a vonalról, de a Living Right Now, a Knock Me Down, a Dog vagy a That Ain't Why is megbízható stílusgyakorlatok a bandától, egyik sem megy csodaszámba, de jól elhallgathatók. Ezek mellett most is akadnak persze keményebb témák, mint a Bad Luck '70-es éveket idéző, füstös ősrockja, netán a Better Than You, ahol a szikár riffelés a klasszikus Scorpions megfémesített változatát hozza, vagy a záró, iommisan radírozó Physical Itch.
Két kedvencem ugyanakkor ezúttal a csapat legmelodikusabb, finom arcát mutatja. Az If It's Over Now és a Let You Down közül előbbi sötét tónusával, kiválóan megformált refrénjével, rövid, de perfekt szólójával tarol, utóbbiban pedig Phil alakít különösen nagyot. Bő harminc évvel ezelőtt akár komoly rádiós babérokat is arathattak volna ezzel a két hangulatos power-balladával, bár ehhez persze méltó hangzás is kellett volna. Inkább bele sem gondolok, milyen gyönyörűen szólna ez a két nóta a Cocked N' Loaded vagy a Vampires soundjával, mert belesajdul a szívem... Ugyanez a zeppelines Get Alongra is áll, ahol szintén sokkal finomabb, letisztultabb, igényesebb hangzást kívánnának meg a dús akusztikus gitárok.
Mindig is szerettem a zenekart, szóval elvagyok ezzel az albummal, az említett két lassú szám garantáltan előkerül majd később is róla, de ha nem ismered őket, inkább az első három lemezük valamelyikével kezdd a haverkodást, azok hibátlanok. Olyannyira, hogy a debütnél például a mai füllel már meglehetősen fapados sound sem zavar...
