Viszonylag sok idő telt el az Amberjack második lemezéig, ráadásul az utóbbi időszakban a teljes zenekar lecserélődött Láng Vince énekes körül. Egyelőre nem tudom pontosan, mi az oka a komoly változásoknak, de a frontember nem adta fel, és újabb jól sikerült anyaggal rukkolt elő. Olyannyira, hogy normális időkben simán lenne keresnivalójuk külföldön is, hiszen az efféle vintage rockos, ám mégis mai dinamikával megszólaló bandáknak komoly piacuk van mind Európában, mind a tengerentúlon, elég csak a Greta Van Fleet, a Rival Sons vagy a Dirty Honey sikereit említeni. Ezzel most nem a fentiekhez hasonlítom az Amberjacket, mert nincsenek velük nagyon konkrét zenei párhuzamaik, de az irány kétségtelenül rokon.
Az új tagok Hantó Doma és Szikszai Dávid gitárosok, Meidl András basszusgitáros és Gyebróczki Máté dobos, de a dalszerzésben, a hangszerelésben és a lemez feljátszásában mások is részt vettek. Ilyen többek között az Ozone Mama gitárosa, Gábor András, aki producerként is jegyzi a High Roadot, de itt van Makay András (korábban Red Swamp), Csaba András (Mad Robots), illetve Cséry Zoltán (Special Providence) is. A leosztás tehát friss, de maga a zene a Storm csapásvonalán mozog tovább. Ezt ők akkoriban americanaként határozták meg, ami abból a szempontból végül is helytálló, hogy egyértelműen tengerentúli gyökerekből szívták magukba az alapokat. Az Amberjack viszont összességében sokkal rockosabb, mint az általában e gyűjtőnéven emlegetett csapatok.
A lemez mindössze nyolc dalt rejt 31 és fél percben, szóval inkább a '70-es évek sztenderdjeit követi. Nekem nincs ellenemre az ilyesmi, de az egészséges játékidőn túl sem kell különösebben rákészülni a High Roadra, mert hallgattatja magát a zene. A Tears In My Eyes lustán laza, hatalmas tereket megidéző southern/country ízei például elsőre is nagyot ütnek, de ugyanígy a The Beast In Me-re is azonnal felkapja a fejét az ember, mert baromi jó, ösztönös és természetes húzása van, ráadásul Vince is nagyokat énekel benne. Akárcsak a záró Lava Queenben. De összességében az egész lemez meggyőző, és érdemes megjegyezni, hogy hiába nevezhető szétjátszottnak ez a stílus, az Amberjack képes a jól ismert fogásokat zeneileg izgalmas húzásokkal feldobni. Már rögtön a nyitó Backstabs And Heartachest sem nevezném tipikusnak, sem szerkezetét, sem hangszerelési megoldásait tekintve, a fogós, finom énekdallamok alá érdekes ritmizálású alapokat adagoló Seven Timest meg aztán főleg nem.
Kimondottan szépen, erőteljesen szól az album, a borító is remekül passzol a zenéhez, szóval nincs okom panaszkodni, az első lemez méltó folytatása lett a High Road. Alapból is nagy dolog lenne ez, hiszen a debüt remekül sikerült, de ilyen horderejű változások után, úgy gondolom, tényleg több mint komoly eredmény az ilyesmi. Szóval mindenkit arra buzdítok, hogy ismerkedjen meg az Amberjackkel, garantáltan kellemes élményben lesz része, amennyiben bírja az old school rockmuzsikát.
