Egészen megdöbbentően nagy hullámokat vert a Lake Of Tears visszatérésének tavalyi híre, annak ellenére is, hogy a zenekar, illetve az utóbbival egyenértékű Daniel Brennare bő húsz évvel ezelőtt volt igazán meghatározó, ízlésformáló erő a doom/gothic színtéren. Jött aztán az ezredforduló, egy furcsa lemez (The Neonai), egy kurta feloszlás, majd a rapid reuniont követően pár olyan album, amelyek íve a maga szerethető pillanataival együtt is határozottan lefelé mutatott. Végül pedig egy komplett évtizednyi csend, amelyet csak egy váratlan koncertfelvétel kiadása tört meg. Szépíthetném a dolgot, de az az igazság, hogy a legutóbbi időkig a Lake Of Tears számomra múlt idő volt, egy vállalható nosztalgia tárgya, olyan emlékekkel, amelyek a megidézett, örök melankólia dacára is folyton mosolyt csaltak az arcomra. (Létezik, hogy bárki el tudja felejteni a Forever Autumn lemezt?) 2021-re ráfordulva roppant furcsa volt tehát újra ráeszmélni, milyen sokakkal osztozom mindebben.
A megelőlegezett bizalom mértéke annál is meglepőbb lehetett, ha tudjuk, hogy Brennare gyakorlatilag a nulláról kezdte újra felépíteni a Lake Of Tearst, hiszen nemhogy a zenésztársak, de voltaképpen ő maga is elveszett a sűrű ködben. Hősünket bő évtizede diagnosztizálták krónikus leukémiával, és hosszú évek testi/lelki megpróbáltatásai után talán őt lepte meg leginkább, hogy tud és akar is még dalokat írni. Márpedig dalcsinálásban, ha az igazán ihletett állapotban találja, alig találunk hozzá fogható kaliberű mestert, mutasson bármilyen évet is a naptár. A fentiekből következően tehát pusztán az Ominous elkészülte annyi pozitívumot rejtett ezekben a bizonytalansággal terhes időkben, hogy nem is lehetett eléggé lelkesedni miatta. A terápiás albumként is felfogható kilencedik Lake Of Tears-sorlemez persze nem teszi meg azt a szívességet, hogy holmi könnyű szórakozást nyújtson, éjsötét atmoszférája mélyén azonban határozottan ott a fény.
Ugyan az Ominoushöz hasonlóba Brennare még sosem fogott, számos (akár megfoghatatlan) momentumot üdvözölhetünk ismerősként. Klasszikus konceptlemezzel van dolgunk, ahol a történetmesélés és az atmoszférateremtés oltárán az egyes dalok elsőre vereséget szenvedni látszanak, de néhány hallgatással később már ebben sem lehetünk egészen bizonyosak. Hiába tüskés, barátságtalan, elidegenítő itt látszólag minden, az artworktől kezdve a megszólalásig, az egyszeri Lake Of Tears-rajongó tudja, mit keressen. Ha pedig eljutunk arra a pontra, hogy valahol már felfeslett a tüskék szövete, menthetetlenül meghódít a teljes album, a maga kilátástalanságában is vonzó hangulatával, megfogalmazhatatlan otthonosságával, az újra felmelegítettség, a lejárt szavatosság érzetének ügyes kizárásával. Brennare pontosan tudja, hogy miben a legerősebb, ahogy azt is, hogy ezúttal nem lehet opció a sablonok polírozása.
A történetről nagyjából mindent elmond a borító, ahol egy magányos űrhajós/hajótörött néz szembe gigászi, megközelíthetetlen démonaival. Az At The Destination terel be minket ezen az ajtón, és jócskán félre is vezet, ha ezeket a The Sisters Of Mercy-ízű, pulzáló gót ritmusokat irányadónak tekintjük. Az In Wait And In Worries őszies hangulatával aztán a helyére kerülnek a dolgok, és amit hallunk, nem csupán eltéveszthetetlen Lake Of Tears, de egyenesen a klasszikus albumok (értsd: az első öt) világát idézi fel. Számomra elsőként a The Neonai-párhuzamok adták magukat, ráadásul annak a lemeznek a felvételi körülményei is nagyon hasonlóak voltak a jelen produkcióhoz. Hallatszik, hogy itt sem állt rendelkezésre eget verő költségvetés a lemez felvételéhez, a hangulat mégsem szenved csorbát, és talán még azt is megérjük, hogy itt szoftveresen imitált vonósokat egyszer élőben is hallhassuk. Nem is kérdés, hogy megérdemelné(nk).
Annyira tudatosan szerkesztett, összefüggő egész az Ominous, hogy a western-ízeket hozó, üde színfoltnak számító bónusznótának, az In Gloomnak nem is jutott hely az LP-n, csak a digitális és CD-s kiadásokon lelhető fel. Valójában azonban nem lehet emiatt hiányérzetünk, ahogy annak sincs extra jelentősége, hogy néhány alkalmi társ segítségével Brennare lényegében egyedül rögzítette a komplett anyagot – ez a sztori mindig is az ő története volt, legyen szó az Ominousről, vagy akár magáról a Lake Of Tearsről. A jéghideg világűrben sodródó űrhajós is ő, és tűnjön bármilyen céltalannak ez a bolyongás, itt minden szónak/gondolatnak mondanivalója és súlya van, nem is lehet másképp. A Lake Of Tears fekete lemeze természetesen nem hoz happy endet, még csak új kezdetet sem ígér, de ilyen érzelmi/dalszerzői tartalékok hallatán én mégis reménykedem a folytatásban – és persze a legjobbakat kívánom Danielnek.
Hozzászólások