Annak idején, amikor megismertem a Leatherwolf 1989-es Street Ready lemezét, emlékszem, hetekre beragadt a hifibe. Ez a három szólógitárral felálló, különleges kaliforniai banda egészen sajátosan vegyítette a tradicionális US power ízeket a korszak stadionrockjával, minden bizonnyal azért nem is tudtak szélesebb körben is ismertté válni – az Island kiadó legendaszámba menő bénázásai mellett –, mert pont a határvonalon zenéltek: a pop metal-fogyasztóknak túl kemények, túl komplexek voltak, a szigorúbb muzsikák hívei viszont kommerszebbnek ítélték őket a kelleténél.
Amikor én találkoztam velük, a zenekar már régen nem létezett, aztán valamikor az ezredforduló előtt újra összejöttek csaknem a klasszikus felállásban, a visszatérő lemezre viszont egészen mostanáig várni kellett. Időközben tagok jöttek-mentek: a Street Readyt készítő gárdából mára csak a főagy Geoff Gayer gitáros és a dobos Dean Roberts maradtak a bandában, a mikrofont pedig a zseniális torkú Michael Olivieri távozása után először a Racer X frontembere, Jeff Martin, majd a Crimson Gloryban és a Seven Witches-ben bemutatkozott sikoltógép, Wade Black ragadta magához. A régi tagokkal ettől függetlenül családias lehet a viszony, elvégre Olivieri gitározott valamennyit a lemezen és a háttérvokálokhoz is aktívan hozzájárult itt-ott.
Nagy kérdés persze, hogy mit lehet 17 év szünet után mutatni egy friss stúdiólemezen, de a Leatherwolf visszatérése a World Asylum ismeretében a lehető legjobban elsült efféle akciók közé tartozik. A zene karcosabb, keményebb - és értelemszerűen modernebb is, mint régen volt, de az a jellegzetes kettősség azért ott van benne továbbra is: még a néhol Judas Priest-módra zakatoló riffek, Maiden-ízű gitárharmóniák közepette sem vész el az a vagány, dögös street rock hangulat, ami tipikusan csak az amerikai bandák sajátja, és ami a banda régi lemezeit is olyannyira ellenállhatatlanná tette. Megmaradtak a nagy erősségek: a gitármunka ugyanolyan aprólékosan kidolgozott és ízes, mint régen volt, hatalmasak a szólók, fifikásak a riffek, ragadnak a harmóniák. Itt nem csak régen volt miértje a három szólógitárnak, de ma is lenne... A hangszerelés egyszerűen briliáns. Dean Roberts dobolására szintén megéri odafigyelni.
Wade Black némileg vitatott figurának számít, sokan nem szeretik a hangját, mondván, hogy hideg, de én ezekkel a véleményekkel már a Crimson Glory Astronomica albuma idején sem értettem egyet. Wade alapvetően bármit el tud énekelni, és eddigi lemezein általában igyekezett is minduntalan arra emlékeztetni a hallgatót, hogy herével nem rendelkezőknek is beleroppanna a bicskája az ő sikolyaiba, de itt nem tör mindenáron a sztratoszféra felé. Ez kimondottan jót tesz az összképnek, hangjának jellegzetesen érces tónusa ugyanis tökéletesen passzol a Leatherwolf zenéjéhez, folyamatos sikoltozás hiányában pedig ahol megvillantja a magasakat, azok egyből ki is ütik a hallgatót. Geoff Gayer persze valószínűleg bőségesen ellátta ötletekkel a nem túl kreatív szerző hírében álló énekest, meg alighanem elég sok Olivieri vagy Martin által kidolgozott dallam is hallható ezen a lemezen. A lényeg persze nem ez, hanem a végeredmény, az pedig felettébb meggyőző.
Rögtön a nyitó I Am The Law, King Of The Ward kettősre lehetetlen nemet mondani. Előbbi egy igazi US metal darab a műfaj legszebb hagyományainak megfelelően, míg a második inkább a korai Skid Row, Spread Eagle féle bőrdzsekis utcai vonalat képviseli a maga utánozhatatlanul laza refrénjével. Hasonló csúcspont a pszichopata Dr. Wicked (Rx O.D.), a higgadtabb, visszafogottabb Institutions vagy a záró Never Again is, de a legelőremutatóbb talán a The Grail. Enyhén Queenryche-os dallamok, modern staccatto riffek keverednek itt vérbeli Leatherwolf hangulatokkal. Ez a nóta tökéletesen igazolja, hogy a zenekarnak 2006-ban is van létjogosultsága.
A World Asylum egy több mint korrekt visszatérés a '80-as évek egyik legizgalmasabb amerikai metal bandájától, amit alighanem tényleg csak a zenélés öröme hozott létre, hiszen mindenki tisztában van vele, hogy nem fognak belőle százezreket eladni. Nem tudom, lesz-e folytatás, vagy újabb 17 évig kell rá várni, de az biztos, hogy ha tradicionális alapú metalról beszélünk, ez itt 2006 egyik legjobb lemeze. Nálam simán év végi Top 20-esélyes.
