A Leecher egy budapesti zenekar, akik 2008-ban alakultak, de csak kábé három-négy éve kapcsoltak magasabb fokozatba. Azóta megnyertek egy tehetségkutatót, az itt behúzott stúdióidőnek köszönhetően pedig néhány hónapja első lemezük is megjelent, méghozzá a Hammerworld mellékleteként. Ha őszinték akarunk lenni, az, hogy egy csapat egy efféle diadallal jut lemezhez, önmagában még nem feltétlenül jelent sokat, hiszen számos hasonló megmérettetés létezik az országban, a magam részéről pedig nem egy olyan győztes lemezébe futottam bele, melyről utólag azt kívántam, bár ne tettem volna.
A Leecher és a Sightless azonban más. És nem csak azért, mert szimfonikus metaljuk csellókra és dobra épül (azaz nincs gitár, se bőgő), hanem a lemezanyagot maximálisan átitató, totál nyilvánvaló igényesség és profizmus miatt. Mindez pedig még akkor is igaz, ha már az intro első hangjainál lejön, kik voltak a csapat legnagyobb hatásai. Annak ellenére, hogy ma már különösebben senki sem hökken meg azon, ha egy zenekarban csellisták húzzák, itthon azért még mindig kuriózum az ilyesmi. Egyébként pedig hiba lenne a Leechert elintézni annyival, hogy nem többek egyfajta „Nightwish vs. Apocalyptica"-jellegű kópiazenekarnál. Az Apocalyptica-párhuzam persze már szimplán a csellók miatt is adja magát, azonban a dallamvezetésben, a riffelésben (már ha van értelme ennek a kifejezésnek vonósok esetében...) is erőteljes Eicca Toppinenék hatása. A Nightwish-vonalat pedig nem is Horváth Anett hangja, hanem sokkal inkább a nagyzenekari hangszerelés miatt érzem hangsúlyosnak. Épp csak annyi különbséggel, hogy a Leecher esetében ezek a megoldások sokkal visszafogottabbak, mint a finneknél, vagy ha kicsit keményebben akarok fogalmazni, akkor itt nincs nyoma Tuomas megalomán túlburjánzásának.
A dalok karakterét tehát annak ellenére is az érzelemgazdag csellótémák határozzák meg, hogy minden dalban igen hangsúlyos a nagyzenekar, azaz a hangszerelést végző Libisch Ábel vélhetően egyfajta hangulat-fokozó, színesítő szerepet szánt neki, amivel pontosan rá is érzett, hogy mire van szüksége a lemeznek. Így pedig maradt kellő tér a csellisták és Anett számára, akit vétek is lett volna elrejteni a rengeteg hangsáv mögé. Amellett, hogy hangja szép és erőteljes, változatos és kifejező dallamokat hoz az összes dalban, ráadásul mentes bárminemű magyaros akcentustól. És bár a Nightwish neve automatikusan bevillan a lemezanyag hallgatása közben, ha a finn csapat énekesnőit vesszük, Anett maximum ottani névrokonával állítható párhuzamba, a tarjás áriázásnak nyoma sincs a stílusában.
Az egyórás játékidőt alulról súroló lemez dalai egységesen erősek, és önmagában mindegyik megállja a helyét, számomra azonban hiányoznak az igazán kiugró pillanatok, így a tizenhárom tételt kissé túl soknak érzem. A klipes Fading vagy a popos Lights Out talán a legnagyobb kedvenceim, de még ezek is túl könnyen simulnak be a többi közé.
Nem teljesen kiforrott még tehát a Leecher produkciója, de a Sightless első lemeznek több mint figyelemreméltó. Mivel pedig a csapat láthatóan igényességgel és maximalizmussal közelít saját magához, biztos vagyok benne, hogy hatalmas léptekkel fognak haladni előre. Érdemes odafigyelni rájuk.
