Shock!

Ha egy zenekar évtizedek elteltével dönt úgy, hogy elkészíti a rajongók által egyöntetűen numero unóként elkönyvelt lemeze folytatását, annak oka sok esetben valahol a kreatív válság, végső kétségbeesés és tanácstalan útkeresés halmazok metszéspontjának környékén keresendő. Ráadásul ezek a próbálkozások legtöbbször nem hogy nem közelítik meg az első rész színvonalát, de gyakran csúfos bukás is a végük: Operation: Mindcrime II, Keeper Of The Seven Keys III, Land Of The Free II, hogy csak pár címet említsünk. Pozitív példaként viszont nagyjából egyetlenként ugrik be az Abigail II: The Revenge, bár az is kétségkívül igaz, hogy utóbbi sem ér fel az első cucc zsenialitásához.

Épp ezért finoman szólva sem voltam lelkes, amikor megérkeztek az első hírek arról, hogy a Life Of Agony az überlemez River Runs Red folytatásaként promotálja új anyagát, a The Sound Of Scarst. A zenekar ugyanis lemezről-lemezre változott, alakult (vagy ha úgy tetszik, fejlődött), így mára zeneileg és minden egyéb szempontból is fényévekre kerültek az 1993-as debüt dallamokkal flörtölő HC-jának világától. A huszonöt évvel ezelőtti soundhoz való erőltetett visszakanyarodás pedig papíron borzasztó rossz ötletnek tűnt. A The Sound Of Scars első hallgatásánál kiderül azonban, hogy ilyesmiről szó sincs. Oké, a sztori tényleg a River Runs Reden elkezdett történet folytatása, zeneileg viszont ezeknek a daloknak sincs több közük az old school Life Of Agonyhez, mint bárminek mondjuk az Ugly után. Akad persze egy-két pattogósabb riff, HC-sebb megoldás (Empty Hole vagy My Way Out például), de alapvetően ez a dalcsokor ugyanúgy inkább grunge-os, ahogy elődje is az volt. És ezzel továbbra sincs semmi gond, sőt, hiszen az alternatív dolgokkal cimboráló, depresszív, borongós hangulatvilág mindig is remekül állt a bandának, ráadásul rengeteg tér jut ennek köszönhetően a most is remeklő Mina dallamai számára.

Ha tehát újabb adag ökölrázós, együtt üvöltős HC-himnuszt vársz a Respect, az Underground vagy a Through And Through környékéről, óhatatlanul is csalódni fogsz, ilyenek ugyanis továbbra sincsenek, ahogy 1993 óta sem voltak soha. Helyettük viszont leszállítottak jó pár tömör, két-háromperces dalt, amelyek hibátlanul hozzák az újkori Life Of Agony markáns hangzás- és hangulatvilágát. A kvázi címadó Scars a lemez elején kapásból ilyen, ahogy a Lay Down, az Eliminate vagy a súlyos vokálokkal arató Once Below is, de gyakorlatilag bármelyik tételt idecitálhatnám egészen a záró, totál borult I Surrenderig. Mindehhez még a korong hangzása is kifejezetten jó: telt, zsíros, pont olyan, amilyennek lennie kell. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a The Sound Of Scars jelenti a dobos Veronica Bellino stúdiós bemutatkozását is, és lélegző, feelinges játékát hallgatva számomra bizony tökéletesen helyettesíti Sal Abruscatót. Mikor először láttam vele a bandát élőben, kissé még darabos volt a játéka, a FEZEN-en azonban már remekelt, a jó formát pedig sikerült ide is átmentenie.

A The Sound Of Scars kapcsán emlegetett River Runs Red Pt. 2. matrica tehát meglehetősen félrevezető, a lemezanyag viszont ettől függetlenül bika. Szóval ha eddig is tovább láttál a bemutatkozásnál, akkor ezt is tuti imádni fogod.