Shock!

Citromsárga borító, hátul öten, olaszok, egyikükön olyan Adidas tréningfelső, amit én még elsős gimis koromban kaptam Karácsonyra, és az testvérek között is van vagy 14 éve. (Meg is nézem a szekrényben, ott van még, nem volt szívem kidobni, hátha jó lesz még valamire, nos, itt az alkalom, lehetek vele Linea 77 fan például.) Másik ember zenekarból égnek álló rastatincsekkel, teljesen egyéni, khm. Sebaj, edzett vagyok, meg amúgy is jókedvem van, legyen övék a mai estém. Mármint a zenéjüké.

Sejtettem, hogy ilyesmit kapok, amerikai metalos metal. Az mi? Kornos, Coal Chamberes, Machine Heades, Deftoneses, mélyre hangolt, dühös, agresszív, ordítozós, énekelős nem annyira, heves bólogatásra, illetve ugrálásra ingerlő, néha mintha Dez Fafarát hallanám, pedig nem is. Vagy meghívták, csak a promóborítóra nem vésték fel. Aztán.

Divatos dobtémák, feszes riffek, a bőgő is olyan, amilyen ilyenkor dukál. Nem világmegváltóan új, de nekem jólesik, mert már kezd herótom lenni a hősies metalokból, tehát örömmel döngetem, jó hangosan, mert úgy a legjobb, és úgyis tudom, hogy itthon elvétve szeretik már az ilyesmit, de nem érdekel, én akkor is, és nem megyek a tömegek után kardot lengetni. Örültem is nekik nagyon, de szerencsére rövid a lemez, mert azért kezdtem kicsit unni a közepe táján, hiába, kifulladóban van ez a trend is. (Csak tudnám, hol túrták ezt a melegítőt.)