Úgy vélem, a Lion's Share együttest (hozzám hasonlóan) legtöbben az 1996-os (még bőven a nagy metal visszatérés és tribute lemez őrület előtti) kiadású Legends Of Metal című, a Judas Priest előtt tisztelgő, kétrészes kiadványról ismerik. A Touch Of Evil egy tökéletes dal volt már megjelenésekor is, nem sok mindent lehetett tehát hozzátenni, mégis, a progos ízekkel fűszerezett, remek vokálokkal megspékelt Lion's Share-féle verzió a dupla anyag egyik legjobb Priest-feldolgozása lett.
Amikor ez a cover verzió ismertté tette a svéd banda nevét, a srácok már két lemezen túl voltak, és aztán egy harmadikat is megjelentettek (Fall From Grace, talán a legjobb munkájuk mind közül), de akkoriban Andy Engberg énekes valószínűleg már elkötelezte magát a Therion vokalista csapatának, ahol tudomásom szerint a mai napig nyomja (hazájában keresett háttérénekes lehet, mert legutóbb az Evergrey DVD-n is őt láttam). Kár a fiúért, mert egy ilyen hangnak nem mások mögött kellene énekelnie – még szerencse, hogy a Section A nevű csapatban aztán hallhattuk később is. Akárhogy is, Lars Chriss gitáros továbbvitte a nevet, de sajnos a progos íz szinte teljesen eltűnt a Lion's Share muzsikájából, a 2001-es Entrance lemez legalábbis erről tanúskodott és az igazság az, hogy „sima" heavy metal zenével már nem találtam olyan izgalmasnak a bandát. Valószínűleg ezzel nem csak én voltam így, mert olybá tűnt, a csapat eltűnik a süllyesztőben.
Pár éve viszont jött egy olyan hír, hogy lesz megint Lion's Share, mégpedig nem mással, mint az időközben igencsak felkapott Nils Patrik Johanssonnal a mikrofonnál. Nos, nem tagadom, sokakhoz hasonlóan magam is kissé megcsömörlöttem már Nils-től, bár a mai napig etalonnak tartom azt, amit a Space Odyssey, a Wuthering Heights tagjaként és az első két Astral Doors lemezen letett az asztalra. Ugyanakkor nem villanyozott fel a hír, hogy éppen a Lion's Share élén bukkan majd fel legközelebb, akiktől igazából nem vártam már túl nagy dobásokat az Entrance alapján. Barátaim is fitymálóan nyilatkoztak az új lemezről, mikor az végre megjelent, sokáig tartott tehát, mire rászántam magam meghallgatására és kiértékelésére.
Az eredmény végül is ugyanakkor teljesen rendben van, bár továbbra is Priest-Accept vonalú „sima" heavy metalról van szó, úgy látszik, a progos vonal nem Lars sajátja volt. Mivel skandináv zenekarról van szó, képtelenek rosszul játszani az old school fémzenét, de túl sok izgalmat sem lehet felfedezni az Emotional Coma dalaiban; Nils Patrik pedig, akitől a megváltást várná az ember, ugyanazokat a dallamokat süti el, amiket már ezerszer hallottunk tőle az Astral Doors-ban. Ha csúnyán akarunk fogalmazni, ez az album jó, de minek? Nem mondom, hogy nincsenek jó nóták, mert a Toxication Rave, a Soultaker és különösen a Trafficking teljesen rendben vannak, illetve hát bármelyik dal elmegy a maga műfajában; de az azért nem kóser, hogy a legjobb szám épp a lemezt záró feldolgozás. Egyébként pont ez a Sorcerers című Angel Witch átirat tetszett legjobban már az első, felületes hallgatás során is, pedig akkor még nem tudtam, hogy cover nótáról van szó. Éppen azért fogott meg legjobban, ami nem is igaz rá, nevezetesen az, hogy iszonyat nagy skandináv doom hangulat van benne (na, akkor mondjuk azt, hogy Dio-s Sabbath). Még jó, hogy ugyanez a feeling a Bloodstained Soilban is megjelenik.
Nagyon sok hallgatást követően meg lehet tehát barátkozni az Emotional Coma-val, különösen a lemez második felével és vélhetőleg élőben is hengerel a banda, csak kérdés, lesz-e másoknak is türelme annyit futtatni a lemezt, amennyi szükséges és hogy lesz-e valaha módunk koncerten is látni a Lion's Share-t. Ez utóbbi már csak azért is érdekes kérdés, mert nyilván nyomnak pár Engberg-fémjelezte nótát is...
